Valaki látta, hogy bántottalak, hogy bántottál....

Keletkezés: - (ez mind valakihez szólt.)

Valaki látta, hogy bántottalak, hogy bántottál...

- Világért sem akarlak feltartóztatni - szóltam rá hűvösen - ..ha menned kell.
Megremegett a szája, és láttam, ahogy a tenyerébe igazítja a háta mögött a pisztoly agyát.
- Nem lennék a terhedre. - felelte gúnyosan. De nem mozdult. Annyira ostoba. Azt hiszi, nem látom...? Izzad a keze. Biztosan sosem fogott még pisztolyt. Hiába férfi. Hanyagul a falnak támaszkodtam, és igyekeztem a lehető legmegvetőbben végigmérni. Hát ez vagy te. Mindent elfelejtettél. Azt is elfelejtetted, hogy én voltam az, aki megtörte szelid szádnak erőszakolt szigorát. Próbált a szemembe nézni, sötét szeme zavaros volt, tompán hunyorgott benne az őrület.
- Félsz. - biggyesztettem le a számat. Ő idegesen összerándult.
- Ezt miből gondolod? - fröcsögte vicsorogva. - Miért kéne nekem félnem pont TŐLED?
A TŐLED szót megnyomta. Igyekezett beleadni minden fölényét. De hiába. Rég nem vagy te már felnőtt a számomra. Látnád magad, hogyan zsugorodsz visza a szememben ártalmatlan kisfiúvá. Te lennél a felnőtt? Akire felnéznem kéne? ...Elcseszted már rég. Pedig mennyire imádtalak én, te voltál a Nap, a Hold, a Csillagok, minden lélegzetem Te voltál, de ezt nem láttad soha. Mert nem is akartad. Törődtél is te vele. És most gondolom le fogsz lőni. Lelősz, mint egy utolsó bűnözőt. Pedig azt se tudod, miért bízták rád ezt. Hát szögezzük le előre, és kerüljük el a fölösleges köröket.
- Én nem félek tőled. - igyekeztem gyorsan kijelenteni - Elmúlt már az, hogy én félnék. De akkor legalább csináld gyorsan. Jó?
Haha. Elpirult. Mint egy kiskölyök. Egy kisfiú. Vagy mégse? Mert most meg már tiszta fehér. Mint a fal. Ha megdörzsölném az ajkát, a lányosan finom szájszegletét, akkor lehet, hogy krétaporos lenne az ujjam, mert elporladna az érintésemtől. ...Ha emlékeznél, hogy pedig a számmal is értem már hozzá.
- Miről beszélsz...? - próbált hülyének nézni, csörrent a pisztolycső, ahogy hozzáütődött divatos övének láncához. Jaj de drága vagy. Még most is hülyének nézel. Mibe kerülne neked, hogy erre a pár percre felnőttként kezelj? Mert sokba nem. Hirtelen mozdulattal felé nyúlok, ő megrezzen, elkapom a könyökén az inget, pár pillanatos néma dulakodás után kicsúszik a kezéből a fegyver.
Mennyire izzadhatott már a tenyered, és nagy csörrenéssel leesik a kőre. Az én lábam elé. Most úgy néz rám, mint a gyermek, aki rossz fát tett a tűzre. Pánikfélelemben mered a fegyverre, majd rám, majd megint a fegyverre.
Drága.
Attól félsz, hogy felveszem? Hogy felveszem és lelőlek, igaz? Igaz, hogy attól félsz? Most megtehetném. Ott áll velem szemben, megbénulva a félelemtől. Riadtan néz rám. Én mgaamnál vagyok. Felkaphatnám a pisztolyt, és lelőnélek.
Ugye tudod?Tudja, olvasom ki a szeméből, tudja, tudja, tudja. Sóhajtok
Hát rosszul tudod. Soha az életben nem tudnálak bántani. Lassan lehajolok, hogy felvegyem, abban a pillanatban magához tér, mint egy párduc. Úgy ugrik rá a kezemre, annyira erősen megcsap, hogy érzem, ahogy a ravasz felsérti elkényeztetet ujjbegyem puha húsát. De most legalább fogod a kezem. Szánalmas féreg vagy, de fogod a kezem.
Hát ne fogd. Mert akkor elbőgöm magam. Ezt az örömet pedig nem szerzem meg.
- Ha elengednél, túllehetnénk rajta - nem sikerül olyan higgadtan, mint akartam. Remeg a hangom.

/2007. 11. 20/