Itt vagy hát anyám...!

Keletkezés: Utazás. Péter(ke) halála, egy történelemórán született még kilencedikben.

Itt vagy hát anyám!

Hirtelen gépfegyverekből származó lövés hasított bele a lőporszagú, feszült csendbe. Odakint megvillant a novemberi éjszaka.
Az utazók jéggé dermedve ültek a helyükön. Egyedül Szurov őrnagy állt, zihálva az előbbi felindultságtól. Az ő tudatáig jutottak el legkésőbb a hangok, de ez őt nem rémítette, mint a civileket.
Ám már tisztán kivehető volt az orosz, vodkaízű hangok ordító szitkozódása, és volt ott egy, egyetlenegy más zöngésű hang - egy magyar, fájdalmas, elszánt fohászkodás.
Az utazók nem értették a nyelvet, amin odakint valaki kínlódott, de a tisztán csengő hang felszabadította ösztönös félelmüket. Kitört a pánik. Egy emberként ugráltak fel a helyükről, menedéket keresve, ki az asztal alá, ki a szekrény mögé bújt volna.
Szurov őrnagy pár pillanatáig csak állt, még mindig remegve, mintha valami védőburkon keresztül nézte volna a kavargó embereket.
Az amerikai kislány kiabálása törte át hallásának zsilipjét.
- Jönnek az ENSZek, vesznek a ruszkik! – fűzte egymás után a számára nyilván értelmetlen szavakat, furcsa, idegenszerű kiejtéssel. Valószínűleg hallotta valakitől. Az anyja rémült felháborodással tapasztotta lánya szájára a kezét
- Susie! Fogd be a szád! – förmedt rá, de az őrnagy mintha fel se fogta volna.
Azt viszont nagyon is felfogta, hogy az anya rémülten rásandít, mit szól a felkiáltáshoz. A harag és a megszégyenülés pírja ömlött végig rajta, férfias vonásai eltorzultak. Megmarkolta saját mellén a katonazubbonyt, összecsörrentek vasmarka szorítása alatt a különböző jelvények.
- Ugyan már! – ordította erőltetett, gúnyos mosollyal – Semmi baj… A kislány bátrabb sokaknál… - próbált elismerően nézni a szemtelen kis amerikaira, de csak fájdalmas vicsorgásra jutott az erejéből. Majd feltartotta a kezét, és a bepánikolt embercsapathoz fordult.
- Csak egy kis tűzharc az útakadálynál! Meglátják, vége lesz hamar…! – próbálta csitítani őket.
Végignézett az arcokon. Mintha nem is látta volna őket.. Csak az egybefolyó, hullámzó félelmet, egy-egy tekintetet elkapott. A kis olasz lány nagyra tágult, riadt őzike-szemét, vagy az angol riporter kérdő, sötét tekintetét.
Nem hisznek neki… Ezt látja jól.
Hirtelen robajjal kicsapódott az ajtó, és egy csapatnyi katonája rontott be, felfegyverkezve, lihegve, lőportól mocskosan élükön a kapitánnyal. Mielőtt az őrnagy kinyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mi történt, tompa puffanás hallatszott, és a kapitány ormótlan bakancsával elé rúgott valamit.
Vagy.. Valakit…?
Igen,ember volt, elkínzott, meggyötört, félholt, de ember.
Néma csönd támadt, a német asszony felszisszent, a kislány pedig keserves sírásra fakadt. Anyja nem csitította, őt is letaglózta a látvány.
Amint a kapitány levegőhöz jutott, megállíthatatlanul ömlött belőle a felháborodott szó.
- A szemét lesből támadt ránk! – rúgott egyet a földön heverő bűnösbe. Az felnyögött, de fájdalmas hörgésbe fulladt a hang, a fekvő test kínlódó görcsbe rándult – Felgyújtott egy autót! – felindultan köpött egy sűrűt, majd a háta mögé bökött – Jefrenkó is sebet kapott. Ez pedig…? – rúgta meg még egyszer a (most már jól láthatóan megindítóan kicsi) alakot. – Már félholt – közölte megvetően.
A földön fekvő fiú felemelte erőlködve a fejét. Arca össze volt zúzva, orrán – száján dőlt a vér. Fel akart kelni, de a kapitány kegyetlenül felnevetett, és a fiú hátára taposva visszanyomta a földre, majd háta mögé fogta két karját, és talpra rántotta.
- Eltaposunk mocskos féreg, VÉGE! – intett a mellette álló közlegénynek, aki már-már megcélozta a lázadót gépfegyverével – Így pusztul a gyilkos mind…
De a szolgálat, és a felmenő szent. Megálltak a mozdulatban, és engedélyt kérve néztek az őrnagyra.
Elborzasztotta a látvány. A fiú 20 évesnek sem nézett ki, vékony, finom kis alakját kegyetlenül megtiporták, és félholtra verték.
Ám a törékeny testben szívós lélek lakozott. A kis egyetemista talpra vergődött. Remegve kiegyenesedett.
Senki nem nyúlt utána, hogy visszakényszerítsék a földre. Szinte tisztelettel nézték ennek a lidérclángnak a végső pislákolását.
A fiú körbenézett, de nyilván már nem látott senkit.
Az őrnagyot se látta már, hiába meresztette rá hatalmas, megindítóan tiszta kék szemét.
Szurov őrnagy élete alkonyán is gyakran látta az éles kontrasztot: a gyermekien szelid tekintetet, amiben hatalmas tűz lobogott, amivel ölni, gyilkolni lehetett volna.
De nem, talán káprázik a szeme. Ez a fiú már nem akar megölni senkit. Elborult a pillantása, és már mit sem érzékelt ebből a háborús világból.
Szurov őrnagy végignézett ezen a már csak félig élő emberi lényen.
Kabát nem volt rajta, leszaggatták róla, pedig odakint hideg volt, jegeset lehelt a novemberi szél. Egyszerű fehér inge mocskos lett a dulakodásban, mellkasán és vállán perzselt szélű, vérző sebajkak vöröslöttek. Nyakkendője sem volt, gombjai leszakadtak, inge szétnyílt a mellkasán.
Térdén is lüktetett egy lőtt seb, remegett a megerőltetettségtől.
Lépett egyet az őrnagy felé, aki védekezően kapta maga elé a karját.
És ált az idő. Csak ez a fiú haldoklott tisztán, emberin, hiába próbálták megtiporni.
Az őrnagy hirtelen úgy érezte, mintha átlátszóvá vált volna. A fiú ugyanis továbbra is rászegezte a szemét, ám mintha mögötte látna valakit. Nagyra tágult a szeme, felrepedt, vékony ajka fájdalmas mosolyra húzódott. Fél szemmel látta Szurov, hogy a kapitány újratárazza a fegyverét és megcélozza a fiút. Félelmetes volt egy halálraítélt szemébe nézni, azzal a tudattal, hogy pillanatokon belül halott lesz.
Fájdalom. Kínzó, emésztő fájdalom.
Élete utolsó pillanatainak lázas vergődésében a fiú leginkább egy meggyalázott angyalra hasonlított, aki elvesztette a szárnyait, mert szentélygyalázó kezek megszentségtelenítették, megszaggatták és a sárba lökték…
- Tudtam, hogy eljössz…! – szólalt meg tisztán, csengő hangon, hatalmas szeme a semmibe fúródott, szája áhítatosan mosolygott. – Elviszel innen… Itt vagy hát anyám…!
Megtántorodott, de kiegyenesedni már nem volt ideje. A kapitány azt hitte, támadni próbál, és beléeresztett egy sorozatot.
Megrándult a test, szeme könnybe lábadt, nem a fájdalomtól, hisz mit sem érzett már, hanem az örömtől. Kigurult a csepp a szeméből, végigmosta lázas, összezúzott arcát.
Majd puhán összecsuklott.
Még párszor összerándult a test, ahogy az elröppenő élet utolsó görcsei megkínozták. Felsóhajtott, nagy vértömeg buggyant ki a száján. Hörgött, fuldoklott még egy kicsit. Aztán elernyedt a megkínzott test – és nem mozdult többé.
Meghalt.
A kapitány mellélépett. Arra sem méltatta a halottat, hogy lehajoljon, vastagtalpú bakancsával a hátára lökte az élettelen testet.
- Hát ennek annyi. – jegyezte meg részvétlenül.
Elgondolkodva vizslatta az arcát
- Ennek még játék pisztoly kellett volna – nevette ki kegyetlenül.
- 20 sem lehetett még – szólalt meg egy gyászos, rekedtes hang. Cotteril.
- Magát nem kérdeztük! – reccsent rá a kapitány.
- Az úr nem a foglyunk, hanem a vendégünk. Tiszteletet várok el, kapitány! – utasította rendre Szurov őrnagy. Márvány hideg arca gyilkosan kemény volt, egy vékony ideg lüktetett a halántékán.
Elfeledkezve a méltóságáról, leguggolt a halott mellé. Valami rég elfeledett gyengédséggel nyúlt az arc felé, hogy a fehér homlokból kisimítson egy vértől összetapadt, puha gyűrűbe göndörödő sötét hajtincset.
- Szédült bolond… - rebegte halkan – Hőst játszhatott. Bolond gyerek, bolond… Mind…
Reszkető kézzel végigsimított a mártírarcon. Keze lecsúszott a csupasz nyakig, megkereste az ütőerét.
De nem dübörgött az ujja alatt a véráram. Nem élt már.
Lassan feltápászkodott, odament a tálalószekrényhez. Érezte, hogy minden szem rászegeződik, a mélyen megrémült angol ladytől kezdve a közömbös kapitányig. Nem érdekelte. Mélyen megrendítette ellenfele hősiessége, le akarta róni tiszteletet.
A tálalószekrényből kivett egy hófehér terítőt, majd lassan ráterítette a halottra.
A többi ember szótlanul nézte, ahogy lehajtott arcát tenyerébe temeti. Meg-megrándult a válla. Talán sír.
Mikor felvetette a fejét, látszott, hogy nem, mégsem. Ez a rettegett Szurov őrnagy, hideg és kemény, mint az érc.
Hátratette a kezét, haptákba vágta magát, majd a döbbent utazókhoz fordult.
- Nos, lady Ashton – szólalt meg úgy, mintha egy most kezdett beszélgetést folytatna, mindenféle közjáték nélkül. – Ez a háború. A gyűlölet ide vezet…
Megigazította a fehér leplet, amin már kezdett az alvadó vér átütni, átszivárogni. A fiú vonásait kirajzolta az egyszerű vászon lágy esése.
Vádolt, ítélt. Gyermekgyilkost, szentségtörőt kiáltott. Éles fájdalom hasított a férfi szívébe, mintha dárdával vernék át mellét. Eddig sose érezte, hogy amit csinálnak, az voltaképpen gyilkosság. Nem, csak szükséges rossz, a szent cél az eszközt is szentesíti.
De most érezte, mázsás súllyal zuhant rá a felismerés. Öltek, gyilkoltak. EZ a sorsuk…
Hirtelen vérbe borult tekintettel odalépett az angol ladyhez. Vasmarka rázárult a hölgy finom, puha karjára, felhúzta ültéből, és maga előtt vezetve a testhez tolta.
Felrántotta a leplet a fiú arcáról, a nő éles sikoly kíséretében szorította össze a szemeit, és kapta félre a fejét.
- Hát IDE vezet a gyűlölet…! – szólt szenvedélyesen a férfi. Egy pár pillanatig álltak így, érezze csak a nő is azt a jeges leheletét az erőszakos elmúlásnak, amit ő is érez, és érezni fog most már élete végégig.
Majd elengedte, nem mert megszánta, hanem mert gyilkosan felkavarodott a lelke. Vissza hajtotta a terítőt, és némán, feldúltan elhagyta a helyiséget.

/2005. november/