Rémálom

Keletkezés: A szorongás néha ilyen álmokban tükröződik nálam...

Rémálom

...Móka. Vidámság. Tánclépés. Kacagás. Mi. Fenn a színpadon, a többiek lent. Beszélgetés. Tervezgetés. Nap kellős közepe. Felszabadultan. Boldogan. Nyugodtan. Odakint hull a hó, odebent kezünkre csorgatja mézszínét a villanyfény. Fennhangon magyaráztok, mi figyelünk. Egyszercsak csattanás, óriási robaj. Fenyegető ordítás. Mindenki felnéz. Maszkos-fegyveresek. Rosszak. Hárman. Pedig... Nem sok. Jeges félelem lesz úrrá rajtam - én már tudom mi jön. Sokadszorra történik. De mindig újra meg újra valóság. Lám, mennyiszer álmodtam, és most valóra válik, nem figyeltem, nem szóltam... Ránkszegezik a fegyvert. Valamit ordítanak. Ti nem féltek. Nem mutatjátok. Ő pedig bátran kiáll, hogy szembeszálljon velük. De jaj... Ne csináld...! Ne legyél hős. Ne legyél mártír. A kedvemért... Kérlek... Könyörgök... Most rákiáltanak, te elsápadsz, te pedig visszakiabálsz. Ne félhetek, cseng tisztán, bátran a hangja, mert nem lesz semmi baj. Hátulról látom, megfeszülnek izmai a hátán, neked is, neked is, neki is, féltek ti is, remegünk, most nem rejt el a színpad. Akkor az egyik felront hozzánk, HOZZÁNK, a MI helyünkre, megragadja őt, hátrafeszíti a csuklóját, a falhoz taszítja, durván koppan a feje, elhalón nyög fel. Tarkóját megmarkolják. Hozzányomják a falnak. Csönd. Jeges a csönd. Talán fel sem fogják. Hogy nem hallják meg, milyen sebesen dobol idebent a szív...? Légkalapácsként. Egy. Kettő. Három. Segítség. Te, másik te, rámszól. Nem szabad félni... De akkor neki, igen, neki, aki félt, igen, félt, behunyt szemmel, sírva zihált, halottsápadt. Tarkójához nyomták a pisztoly csövét, és mielőtt bárki is mondhatott volna bármit, meghúzza a ravaszt. Lelőtte. ...lelőtte...!Fennakadt a szeme, piros vére felfröccsent a falra, görcsösen megrándult az ajka, mintha szólna még, majd... lecsukódott a szeme, és eldőlt, mint egy zsák. Lábamig ér vöröslő, kiontott vére, elér. Az irtózat ledermeszt. Nem engem. Mindenkit. Falhoz, jön az utasítás, senki nem tiltakozik, állunk, tarkónk szabadon maradt a ránkszegeződő fegyverek csöve előtt. Én már felfogtam, mi történik, hátrasandítok, ahol fekszik, és tudom, hogy az én hibám, mert nem szóltam, sírvafakadok, görcsösen jönnek a könnyek, félek, ne-ne-ne, ne bántsátok őket. Akkor vasmarok szorít meg, és áttaszít a másik falhoz. Lefog, végig kell néznem...?
Odalépnek most hozzád, most te jössz meg te, - lőnek, véresen, sápadtan csuklik a másik te mellé. És tovább. Sorban. Könyörtelenül. Nem tudom becsukni a szemem!!! Pedig be akarom. Borzalommal függ ezen a borzasztó gyors, mégis lassított felvételen folyó pusztításon a szemem, bennakad a levegő, az ordítás, a könny. Végig kell néznem, hogy akiket szeretek, hogy múlnak el erőszakos halállal, nyomorultul, reszketve, félve, hagynak el, itthagynak. Örökre. Te is összerogysz, még utoljára. Görcsösen megrándul, és annyi. Most jövök én, de nem, közéjük taszítanak, aztán elmenekülnek. Térdre esek a vérfolyam közepén, körülfoly, ellep a vér, az ő vérük. Most már jöhetsz, könny, ordítás, de szó nincs, az nincs, nincs már. Megfulladok, ellep a vér, mi történt, meghaltak, elmentek, nincsenek többé. Aki a legközelebb fekszik, ölembe húzom a fejét, vértől síkosak az ujjaim, kelj föl, ébredj föl, ne hagyjatok itt. Alszik. Elment. Nincs itt. Ez már nem te vagy, az ott nem ő, és az meg nem ő. Elmentetek. Örökre süket a fül, vak a szem, néma a száj. És én élek. Pedig nem érdemlem meg...

/2007. 10.16/