A két férfi állt egymással szemben az üres kocsmában, és rezzenéstelenül nézett egymás szemébe. John remegő kézzel szegezte Thomasra a fegyvert, ám az csak felszegett fejjel, higgadtan nézett a szeme közé. Jól láthatóan nem félt, ez felingerelte Johnt. Már-már meghúzta a ravaszt, idegesen meg-megrándult az ujja.
- Ugye tudod, hogy ha meghúzod azt a ravaszt, innen élve nem jutsz haza…? – kérdezte, de nem is a kérdés volt a fontos, csak olyan finom tájékoztatásként dörgölte a férfi orra alá.
John belerándult. Élve nem..? De hát… Mary.. Meg a fia… Hogy is nevezte el Mary..? Jézusmária, hiszen eszébe sem jut…! Thomas önelégülten elmosolyodott, mikor látta, hogy John megrándul. Mellén összefont karját kihívóan szegezte a pisztoly csövének.
- Te… - próbálta fékezni fogai vacogását – Te mit tennél a helyemben…?
Thomasnak megkeményedtek az arcvonásai, és mintha rendíthetetlen önbizalma is csökkent volna. Elgondolkodva nézett maga elé, leeresztette a karját is. Mintha tudná, hogy ezzel a kérdéssel most elveszett. Mert nem tud mást mondani, mint igazat.
Mintha vívódna kicsit, magában, tudta, hogy a válaszától sok függ…
Lassan felnézett, összehúzott szemöldökkel, szúrósan nézett az idegességtől remegő Johnra.
Tudta mit akar válaszolni, de mintha húzná az időt, tudta, ha kimondja a választ, akkor vége.
Sóhajtott.
- Én, ha parancsot kapok, hogy lőjek – felelte halkan, lassan, megfontoltan, mintha elszámolt volna magában az életével. - …akkor én lövök.
Johnba kicsit beléhasított a döbbenet, hogy Thomas meg sem próbálja megvédeni magát. Akkor ő mit erőlködjön vele…? Nagyra tágult szemmel nézte a vele szemben leeresztett karokkal álló, nyíltan a szemébe néző fiút, még egy kicsit mintha a mellkasát is kidüllesztette volna, ahogy várta a lövést, akiről azt gondolta, ismeri, és most rádöbbent, hogy nem, sőt, soha nem is ismerte.
Aztán felváltotta a döbbenettel vegyes tiszteletet a gyűlölet.
Ezek után, hogy tönkretette az életét, kettétörte a karrierjét, és a fiával ugyanezt szándékozza tenni, még megpróbálja eljátszani a mártírt is…? Hogy nem sül le a bőr a képéről…!
De jól van. Ha ezt szeretné..?
Valami ősi, állatias düh bődült fel benne teljes hangerejéből
.…Hát legyen mártír…!
Gyilkos indulattal meghúzta a ravaszt.
Hatalmas lövés dörrent, és mintha ez felszakította volna ezt a haragos önkívületet, abban a pillanatban már visszavonta volna… De nem lehetett. Thomasnak fennakadt a szeme, és egyetlen kiáltás nélkül, falfehéren hanyatt vágódott, beverte a fejét a pultba, aztán eldőlt, mint egy zsák. Megrándult még egyszer, ahogy a halott test izmai még pánikszerűen összehúzódtak, hogy imitálják az életfunkciókat – aztán elnyílt szájjal elernyedt.
Reszketve a halott fölé hajolt – mert Thomas meghalt rögtön, a golyó a szívébe talált.
És ha attól nem is, de utána, ahogy beverte a fejét, az külön a másvilágra küldte volna, csúnyán betört a feje.
De ezt akkor John nem tudta, mert honnan tudhatta volna. Csak állt, reszketett keze-lába, csörrenve kiesett a kezéből a fegyver, egyenesen az összezúzott fejű halott mellé.
Mellkasán kis piros folt színezte át az ingét, ami egyre nőtt, terjedni kezdett.
Meghalt hát…
És hogy is mondta…? Azt, hogy maga sem jut haza élve.
Talán csak túldramatizálta a dolgot – hajlamos volt rá… És minden átmenet nélkül, maga sem tudta, miért pont akkor, de eszébe jutott a gyermeke neve. Patrick. Márpedig miatta haza kell jutnia, meg kell próbálnia…
Pánikszerűen elfordult, nem bírta nézni tovább, nem bírt tovább egy helyiségben lenni a halottal.
Ő tette gyilkossá… Feltépte az ajtót, és kirohant az éjszakába. Rögtön nekisimult a házfalnak – hiába nem hitt teljesen Thomas szavainak, azért beléoltotta a félszt. Lassan, faltól-falig közlekedve indult el hazáig. És akkor minden átmenet nélkül elkezdett forogni a fejében egy réges-régi film, a saját életük filmje, az, ahogy ez az egész elkezdődött.
Az a réges – régi történet a nászéjszakáján…
…- Mi a fene folyik itt már megint…? – füstölgött magában, mikor hiába próbált behajtani az utcába, rendőrségi kordon állta az útját. Arrafelé lángolt földszint az ég, valami kigyulladt, rendőrök rohangáltak zseblámpával, fegyverrel.
- Ezek már megint alkottak… - állapította meg, miközben kiszállt a kocsiból, és a lehető legkisebb feltűnéssel elindult megkeresni a 42nd Street sarkán álló telefonfülkét.Thomast mindenesetre azért megfojtja. Alapban semmi baj a nacionalista hülyeségeivel, egészen jól tolerálja, egészen addig, amíg nem a nászéjszakáját cseszi el vele..! Kíváncsi lenne rá, fordított esetben…Ugyan, ez gondolatnak is nevetséges…! Thomas mellé nő…? Nincs az a normális lány, aki elviselné, hogy ő csak második lehet, mert első – természetesen – a Szent, hőn áhított Cél…
Ebben a pillanatban úgy gondolt rá, mint egy éretlen kölyökre – némi fölénnyel – bár igazából sosem tartotta teljesen felnőttnek. Lobbanékonysága, heves természete, őrült fanatizmusa miatt talán, nem felnőtt férfihoz méltó, hogy nem tud fékezni az indulatán.
Itt kéne lennie… Itt van a betört üvegű telefonfülke… A koszos utcanévtáblára pedig forty-second van írva.
- …Thomas…? – szólalt meg halkan.
Mire előugrott egy elszánt, sötétbe burkolózó kis alak, előreszegezett pisztollyal, rémült volt az arca, vaksin pislogott.
- Te… Te vagy az John…? – próbált határozott lenni.
John szíve egy dobbanást kihagyott akkor, de némiképp megnyugtatta, hogy annyira nem lát szemüveg nélkül, hogy kizárt, hogy eltalálja.
- Igen, én vagyok. – felelte gyorsan. Szemügyre vette barátját, mintha akkor látta volna életében először.
Így, a sötétben csak pisztollyal vagánykodó kölyöknek nézné, kamasz – kicsi alakja miatt, alacsony volt, vékony, és ugyanazt a kopott bőrkabátot hordta, mint 5 évvel ezelőtt. És milyen furcsán néz ki így, szemüveg nélkül, mintha valahogy furcsán meztelen lenne az arca, mintha letépték volna az álarcát, és most hunyorogna a fénytől.
Észrevette, hogy Thomas még mindig szerencsétlenkedve nekiszegezi a fegyvert. Dühbe gurult, és eszébe jutott, mit kellett érte most otthagynia.
- Tedd már le azt a pisztolyt…! – pirított rá haragosan. Nem gondolta volna, hogy pár év múlva ugyanígy fognak állni egymással szemben, csak akkor az Ő kezében lesz a pisztoly
...és Thomas ugyanígy kérni fogja, hogy tegye el…
- Há… hála Istennek…! – eresztette le a pisztolyt – Én… Tudtam, hogy rád számíthatok, haver…! – feszült arckifejezése megenyhült, és hálásan John nyakába borult. John azonban akkor nem volt vevő az ilyen érzelmes jelenetekre, durván ellökte magától.
- Ha nem tudnád, ez itt a nászéjszakám. – nyomta meg a szót, hátha ez talán esetleg még Thomasra is hatással lehet. - …amit NEKED sikerült elbasznod…!
- Tudom, John, sajnálom…! – szabadkozott. John egy pillanatra meglepődött, hogy nocsak, Thomas tényleg figyelemmel van erre…? Ehh, de mégse – nem kellett kellemesen csalódnia… - De ez ügyünk most SOKKAL fontosabb…! – jelentette ki áhítattal, és a falhoz lapulva kinézett az utcára. Johnnak elborult az agya. Még most is ezzel az elvakult baromsággal jön, hát őrület…!
- Bocs – morogta dühösen – De nem vagyok abban a hangulatban, hogy a nemzet sorsáért aggódjak..!
Vérben forgó tekintettel figyelte lidérclángként repdeső barátját.
....
/2008 január/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése