14 - Aem

Keletkezés: Mark. Marknak saját külön sztorija van, majd mindig megszámozom. :)

14 - Aem

- Figyeltek skacok...? Egy-két-há, és egy, és fordul, és kettő, és le, és három és egy-két-há, és... Jaj...!
A fiúk élén addig lidérclángként repdeső Mark megbotlott egy deszkarésben, megbicsaklott a lába, és kíméletlenül elhasalt a színpadon. Halkan, elhalón felnyögött. Luke felnyikkant.
- Na mi van, ez is benne van.., - röhögött, és Markot parodizálandó, elnyalt a színpadon.
- Fogd be... - zihálta elfulladó hangon
- Jól vagy öcsi...? - lépett oda Matthew, lehajolt, hogy felsegítse. Mikor Mark az oldalára fordult, sejtette, hogy valami baj van. Fájdalmasan zihált, kiszaladt a vér az arcából, szeme sarka könnyes volt. Fetrengett a fájdalomtól.
- Jaj... Jajistenem... - suttogta - Segíts, Matthew, nagyon fáj..
- De hát mi? Hol...? - szerencsétlenkedett Matthew. Nem értette. Hát ekkora esésbe azért ritkán halnak bele az emberek. Aztán észrevette, ahogy Mark fájdalmasan a bokája felé kap, összegörnyed, lehunyt szemmel, kínlódva, félig sírva lihegett, beharapta a száját a kíntól.
- A bokád...? Mutasd!
Abraham mellélépett, hogy segítsen Markot minél kíméletesebben felültetni.
- Eltört - csodálkozott Juan.
- Dehogy - tiltakozott Matt. De azért látta, hogy tényleg baj lehet, elég furcsán állt.
- Jaj, ne, még ez is... - bosszankodott Mark elkeseredetten, összeszorított foggal. Érezte, ahogy Matt hozzáér a lábához, csillagokat látott, összerándult. - Jaj, mit csinálsz, ne nyomd már, ez fáj... - De hát alig értem hozzá - csóválta a fejét Matthew. Majd még finomabban igyekezett feltolni a nadrág szárát.
- Aztamindenit. - füttyentett Luke, Abe pedig automatikusan nyúlt a telefon után. - Hívom az orvost... Matt felnyögött.
- Jézusom, pár óra múlva kezdünk.
Mark karcsú, erős bokája végig be volt dagadva, és valami furcsa, lilásvörös színben játszott.
- Fel tudsz állni...? - kérdezte halvány reménnyel a hangjában, de Luke letorkolta.
- Hülye vagy! Nézd már meg hogy néz ki!
Mark nem bírta tovább, elbögte magát.
- Nem tudom megcsinálni. - hajtogatta fájdalomtól eltorzult arccal, a kínlódás könnyeket sajtolt a szemébe. - Elcsesztem, le kell mondani, én nem tudok..
Nem igaz... Fáradt volt, rosszkedvű, és beteg eddig is - könnyű láz bosszantotta napok óta. Malcolm éppen másfél hete dobta ki, szóval nem volt várható, hogy éretten, férfi módjára viseli ezt az újabb csapást. - Matt tudta ezt jól. De ezt az előadást nem mondhatták le, nagyon fontos volt, egy remélhető jövendőbeli szponzoruk is itt lesz ma, nem mondhatják le, szükségük van a támogatására.
- Dehogy cseszted el. - csitította - Mindjárt kitalálunk valamit...
- Mindjárt itt az orvos is - ígérte Abe, miután viszajött a telefonálásból. - Mondtam, hogy úgy jöjjön, hogy színpadképesre kell pofoznia egy roncsot...
- Jaj, Abe - nézett rá rosszallóan Matthew, miközben próbált egy kis életet lehelni Markba, aki még mindig bőgött a fájdalomtól.
- Igaza van. - zokogta dühösen - Igaza van...
- Nyugi, kisfiú, lazuljá'. - vagánykodott Luke - Majd jön a doktorbácsi, ad szurit, azt úgy fogsz megint itt pattogni, mint kecskeszar a deszkán.
Hát ez nem jött be, Mark csak mégjobban bőgött. A többiek dühösen néztek Luke-ra.
- Mi lenne ha elhallgatnál...? - sziszegte neki Juan, majd kiment valamiért. Luke sértetten vállat vont.
- Nekem aztán mindegy...- Azzal leült a színpad szélére.
Eközben a többiek Markot vigasztalták.
- Na, Mark, légyszíves, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Kitalálunk valamit. De ezt az előadást nem mondhatjuk le, érted...
- Tessék Mark - jött vissza Juan, hideg vizes borogatást hozott, megpróbálta óvatosan belecsavarni a bokáját, de Mark csak felüvöltött tőle. Elege volt. Minden összejön. Malcolm, nem is érzi jól magát, szédül, fáj a feje. Igen, csak így történhetett, nem tudott eléggé figyelni, és... És most itt ül, félnyomorékul, könnyben úszva, szerencsétlenül.
- Én olyan béna vagyok - zokogta elkeseredetten a többieknek - Nem hiszem el...
A többiek szó nélkül nézték, egyik sem tudta, mit mondjon. Mind tudtak Mark viselt dolgairól, látszott is rajta, és Matt is megkérte őket, hogy most ne szekálják. Pláne Luke. Mogorva, lassú, fásult lett az utóbbi időben, bár változatlanul, a maga kis hiperaktív dolgán tette dolgát mint eddig.
- Mikor jön már az orvos - sóhajtott Matthew. Ideges volt, hogyne. Ha le kell mondaniuk ezt az előadást, bukták a szponzort, hajthatnak tovább. - Nyugodj meg Mark. Semmi gond. - ismételgette gépiesen. Töprengett. Vívódott. Igazából szíve szerint most elvinné Markot a balesetire, aztán hazakísérné. Az esze azonban hevesen tiltakozott. Kizárt. NEm mondhatják le, és ez Mark érdekeit is szolgálja. Markra nézett, ő lehunyt szemmel, fejét a falnak támasztva zihált, hangtalanul folytak a könnyei, nyitott szájjal szedte a levegőt az arca pedig furcsán zöldes volt.
- Hé - vette észre Luke - Öreg, rosszul vagy...?
Mark feltartotta a kezét, jelezve, hogy hagyja. Tényleg rosszul volt, felkavarodott a gyomra, nem is értette, valahogy... a fájdalomtól talán. Abe szótlanul lehajolt, és nagyon óvatosan lehúzta a cipőt a fiú lábáról. Neki ívbe feszült a teste, de épphogy felszisszent. Amikor megjött az orvos, ő sem kecsegetetett túl sok jóval.
- Hát, bizonyára itt szakadt minden rendesen. - állapította meg első ránézésre. - Még jó, hogy levették a cipőt, különben már csak levágni lehetne róla.
Felpolcoltatta a fiúkkal Mark lábát, majd határozottan, de kíméletesnek szánt mozdulatokkal nyomkodta végig. Mark megfogadta, inkább a nyelvét harapja le tőből, de nem fog üvölteni, hát olyan erősen harapta az ajkát, hogy majd' felsebezte.
- Jaj. - nyögött fel fájdalmasan amikor már nem bírta tovább, görcsösen megrándult a sérült lába.
- Eltörni nem tört el, de sajnos helyre kell rántanom. - csóválta a fejét az orvos. Sajnálkozva néztek Markra, látták, hogy - ha ez lehetséges - jobban elzöldül.
- Jó. - motyogta, úgy érezte, most már mindjárt elhányja magát. Embertelenül émelygett. Matthew a kezéért nyúlt, hogy vigasztalóan megpaskolja, de ő elkapta, és belekapaszkodott. Matthew nem húzta el. - Nem fog fájni. - próbált közömbös lenni Mark a többiekhez, de maga is tudta, hogy furcsán remeg a hangja - De igazán...
Matthew próbált mosolyogni rá, de feszült volt és ideges. Nagyon szurkolt magában, hogy az orvos helyre tudja pofozni. Mark nem mert az orvosra nézni, hogy mikor fogja rántani, de ő látta, előbb fagyott meg benne a vér, aztán érezte, hogy Mark megszorítja a kezét, a körmei belevájódnak a tenyerébe, megfeszül, megint könny szökik a szemébe, és benne akad a levegő.
- Ennyi az egész. - vette szemügyre az orvos - Hogy érzi magát...?
Mark már ki bírta nyitni a szemét, bár a könnyektől alig látott. A Matthew kezét szorító ökle remegett még mindig. Csak egy kurta bólintásra jutott az erejéből. Matthew félrevonta az orvost, de előbb még szelid pofont adott Marknak. - kitartás.. üzente
- Elnézést - kezdte Matt lámpalázasan, suttogva hadart az orvosnak - Mit gondol, fel tudna lépni ma...? Tudom, hogy embertelen, de szükségünk van a jelenlétére. Nem mondhatjuk le ezt a fellépést. Kérem. Segítsen.
Az orvos szúrósan, összevont szemöldökkel nézett rá.
- Hát... Ha a fiatalember azt kívánja, hogy valaha is olyan lehessen a lába mintha mi sem történt volna, akkor nagyon nem javaslom...
Matthew csüggedten nézte, ahogy a másik három fiú Markkal poénkodik. Elkapta Mark csodálkozó pillantását, úgyhogy gyorsan elfordította a fejét.
- Úgy... úgy gondolja hogy... - dadogta. Az orvos megsajnálta.
- Persze, tulajdonképpen fizikailag nem lehetetlen a dolog. De akkor most azonnal el kell kezdenünk a felkészítést. Nagyon kevés idő van.
Mattnek felderült az arca.... De állj le, Matthew. Most nem lehet feláldozni Markot, azért, hogy... Tenyerébe temette az arcát, és mélyen, keserűn, szívből sóhajtott egyet.
- Srácok - szólt oda a többieknek - Lemondjuk az előadást.
Egy pillanatra olyan dermedt csend lett, mint a kivégzés előtti pillanatokban szokott.
- Neeem... - nézett rá döbbenten Juan - Matthew, hallod, ezt nem teheted...!
Matthew nem szólt semmit, csak magába roskadva nézett maga elé.
- Megcsináljuk. Meg tudjuk csinálni. - győzködte Abe, de Matthew megrázta a fejét.
- Hát nem értitek? Markkal ezt nem lehet megcsinálni. Nem látjátok...
Luke kifakadt.
- A francba is, azért még nem kell lemondani! Megcsináljuk nélküle. Nem nagy kunszt. Mi a fenének ebből ekkora ügyet csinálni...???
- Nem lehetsz ilyen tahó - sziszegte Matthew - Hogy akarsz fellépni Mark nélkül? Az már nem a teljes Altar Boyz...
- Nem mondhatjuk le. - őrjöngött Luke, tisztára belehergelte magát, kipirult az arca. - Ezt te is nagyon jól tudod!!
- Megmondanád, hogy gondoltad? Mit csináljunk? Kíváncsi lennék, ha veled történt volna, te mennyire pattognál...!!!!
- Várjatok - szólt közbe a jól ismert finom, remegő kis hang. - Ne veszekedjetek. Megcsinálom.
Megint néma csönd lett. Az a puha, elhaló kis hang így félbe tudta szakítani a hangos, magából kikelt férfihangokat. Mark ott állt mellettük, igyekezett megállni, de támaszkodott a székre, és látszott, hogy a sérült lábán nem áll, csak épphogy érintette vele a földet.
- Micsoda...? - kérdezte óvatosan Matthew.
- Mondom... Megcsinálom...! - mosolygott rájuk könnyei fátylán át. - Bízzátok csak ide.
- Biztos, hogy nem szeretnél inkább hazamenni...? - érdeklődött Matthew.
- Dehogy akar - vágott közbe gyorsan Luke - Ugye, nem akarsz? Persze, hogy nem. Jófiú ez. Látod Matthew? Na csináljátok.
Matthew örömében elkapta Mark fejét, és összevissza csókolta a haját.
- Hé, hé - nevetett könnyes szemmel Mark - vigyázz...
- Akkor - intett az orvos, Mark visszaült a földre. Matthew és a fiúk hálásan álltak köré, figyelhessék, mi történik. Nem is tudta, hogy vállalkozhatott rá, bár az éles, nyilalló fájdalom mostanra átváltott valami tompa, folyamatos, lüktető fájássá. De látta, hogy Matthew milyen kétségbeesett, és, hogy a fiúk MIATTA veszekednek. Ezt pedig nem bírta elviselni. Nem hagyhatja, hogy miatta bukjanak. Úgyhogy feltápászkodott, és odavánszorgott a fiúkhoz, és... De az orvos hangja visszazökkentette. - ... rögzíteni fogjuk, elasztikus merevítővel, ne ijedjen meg, tudja majd mozgatni. És... Kapjon rá morfint. Egy ampullával.
Mark ijedten összenézett Matthew-val.
- Meg... Meg fog szúrni...?
- Nézze - kezdte az orvos - adhatom szájon át is, de garantálom, hogy annak nem lesz meg a hatása annyira. Ez közvetlenebb módszer, közvetlenül az érintett területbe jut és ott fejti ki a hatását. Persze.. Ekkora mennyiségnél előfordulnak mellékhatások. Szédülés, émelygés, hányinger, érzéketlenség bizonyos régiókban. Effélék.
- Minden jobb mint ez - legyintett idegesen Mark.
- Rendben.
Tulajdonképpen semmi, semmiség az egész, de mégis annyira jól esett, hogy Matthew egy percre sem tágított mellőle. Ott volt mellette, miközben a lábát kínozták, lopva fogta a kezét, miközben beadták az első injekciót. Könnyes daccal gondolt mindenkire, aki valaha is legyintett, ha róla volt szó. Meglátjátok, ó, majd meglátjátok!
Hiszen nem is fáj. De tényleg! Alig fáj.
- Próbáljon meg talpraállni - kérte egy idő múlva az orvos. Ezúttal tényleg nem érzett fájdalmat, csak némi bizsergő zsibbadást. Óvatosan megpróbált rátámaszkodni - és elcsodálkozott.
- Nem is fáj...!
- Most nem... - biccentett az orvos - Amúgy jól látom, hogy lázas...?
- Én...? - kérdezett vissza Mark - Nem is. Tulajdonképpen.. De. Lehet.
- De igen. - csóválta a fejét az orvos - Ez bizony baj. Meg kell tudnunk, milyen szervi probléma áll a háttérben. FElléphettek allergiás reakciók, illetve a beteg szervezet nem biztos, hogy úgy reagál, ahogy kéne.
- Ó. - sietett megnyugtatni Mark - Nem szervi. Pszichés.
Amint kimondta, megbánta. Fülig pirult, érezte Matt szánakozó pillantását. - De tényleg.
Az orvos érdes kezei közé fogta a fiú nyakát, és óvatos, de határozott mozdulattal végignyomkodta a nyakát.
- Nyissa ki. - szólt rá kurtán.
- Á... - tátotta a száját aggódva Mark. Jaj csak nem talált ott is valamit?
- Príma. Önnek a kezdeti stádiumban lévő hangszálgyulladás fel sem tűnik? - dohogott az orvos
- Hogy micsoda? - sietett közbevágni Matthew.
- Ja. - roskadt magába Mark - Ezért fájt annyira!
- Nem hiszem el. - ingatta a fejét az orvos - És így is képes lett volna kiállni...?
- Miért, nem lehet..? - kérdezte Juan.
- De. Megoldható. De csak gyógyszerrel. Ám én nem vagyok gégész.
- Hívom. - ajánlotta Abraham.
Közvetlen a második morfininjekció és a menetközben a nyaki vénába beadott kalcium után Mark csak feküdt a székekből összehevenyészett ágyon, halkan pihegett, felszínesen lélegzett csak. Az úgy volt, hogy Abe-nek nem kellett orvost hívnia, mert a menedzserük már hozta a gégészt.
- Mit műveltél...? -sopánkodott - Miért mindig te...
Aztán valamit mondott a doktornő, és megijedni sem volt ereje, de méretes fecskendőt vett elő, és megszúrta a nyakát. Most meg itt fekszik. Tulajdonképpen nem fáj, nem is fáj a szúrás helye, csak mintha zsibbadna. De veszettül.
- Nemsokára jobb lesz. - ígérte az orvos.
- Meg tudja csinálni a koncertet? - faggatózott a menedzser, de Mark csak annyira hallotta a hangját, mintha az vödörből beszélne. Matt már nem egyszer indult neki, hogy elküldje maguktól, de eddig még nem sikerült neki. Nem nagyon érezték a jelenlétét, mindent Matthew szervezett. Mark nem hallotta mit válaszol az orvos, fáradtan csukta be a szemét. Ha arra gondolt, hogy nemsokára fel kell állnia, és pattognia megállás nélkül, felkavarodott a gyomra. Próbált nem gondolni rá, és erősen koncentrált arra a pillanatra, amihez a doktor megígérte, hogy ˝mindjárt jobb lesz˝.
- Nagyon betegnek tűnik. - aggódott fölötte Matthew, egészen nyilvánvalóan azt hitte, Mark alszik. De az orvos nem osztotta az aggodalmát.
- Inkább azt mondanám, hogy kimerült, de ahogy végignézek magukon, ez egyáltalán nem egyedülálló probléma... Hát, nem tudom. Igazából nem nézem ki belőle így kívülről, hogy végig tudná csinálni egyhuzamban, de ahogy maguk itt beszéltek róla...
- Ó, bírni fogja - vágott közbe Luke - maga nem tudja, milyen aktív. Tud lenni.
Igen, bírni fogja. Csak most hagyják, hagyják már egy kicsit, muszáj összeszednie magát...
- 10 perc és kezdünk - jött be Matthew idegesen. Aggódva sandított be az öltözőbe, de őszinte megrökönyödésére csak Luke-ot találta ott.
- Hol van..? - bökte meg, suttogva beszélt. Luke csodálkozva nézett rá.
- Ki...? Ja? Hol lenne? Odabent van. Melegít.
- Hogy mit csinál? - csodálkozott, de nem várt választ. Benyitott a belső terembe. Tényleg ott volt. A nyitószám koreográfiáját gyakorolta, ami máskor meg sem kottyant neki, de most az új szerzeményű bokamerevítővel nyilván más technikát igényelt a feladat. Matt megbabonázva nézte, csodálta azt a szívós kitartást, amivel a másik fiú nyolcadszorra is újrakezdi a lépést. Látta azt a megfontolhatatlan, elszánt hévet, ami elborult tekintetéből lángolt. És mérhetetlenül tisztelte érte. Közben Mark legyintett, megállt, és óvatosan lábujjhegyre emelkedett. Előbb csak a jobbikkal, majd nagy levegőt vett, becsukta a szemét, és megpróbálta a sérült lábával is. Matthew visszafojtott lélegzettel bűvölte, drukkolt, hogy sikerüljön. Először felszisszent és visszaesett, de aztán szikrát vetett a szeme, és hopp, felállt lábujjhegyre. Alig észrevehetően remegett csak. Matthew majdnem felkiáltott elismerésében, de fékezte magát, nem akarta megijeszteni. Mark nem hitte el, hogy sikerül, és a jelek szerint alig érez fájdalmat. Még megpróbálta párszor, aztán, mikor látta, hogy biztosan megy, elkezdett szökdelni páros lábon.
- Oltári szent fiúk - próbálkozott, de ez bizony megbicsaklott. Nem hitt a fülének. Megpróbálta még egyszer, még egyszer, vékony nyakán megfeszültek az izmok, az áttetsző bőr alatt kidagadtak az erek. Matthew képtelen volt tovább nézni. Mellé sétált, és óvatosan a vállára tette a kezét. Mark összerándult, hevesen megfordult.
- Matthew... - rebegte, elfátyolosodott a szeme - Nem megy...
- Dehogynem, - sietett közbevágni - Csak ne erőltesd így! Na, na, öcsi, el ne bőgd magad megint!
- Nem fogom - rántotta fel dacosan a vállát - Majd halkan próbálom.
- 5 percünk van - jelentette ki Matthew némi hallgatás után. - Gyere, Markie.
Miközben kint a mikroportot igyekeztek rászerkeszteni a hátára, begörbíteni selymesen kunkorodó fürtjei mellé, Matthew folyamatosan faggatta.
- Jól vagy? Fáj most..? Szólj, ha rosszul vagy...
Pedig még Luke is megdícsérte.
- Öregem - füttyentett - Eszméletlen jól viseled. De igazán...
- Kösz Luke. - mosolygott rá halványan. Nem. Most tulajdonképpen tényleg nem érez fájdalmat. Annyira. De olyan furcsa, elmosódó minden...
- Semmi gond - szedte össze magát - Gyerünk! Csapjunk bele! - penderült ki a többiek elé, arcára nyomkodva a leukoplasztot. Máris úgy tűnt, hogy semmi baja nincs - leszámítva a virító lázrózsákat az arcán.
- Akarod, hogy kivegyük az új dalt...? - kérdezte szeliden Matthew. Mark csodálkozva nézett rá. - Miiii? Ki ne vedd... Annyira szép..
Jaj, Mark. Mondd, tulajdonképpen te kit akarsz átverni? Hiszen rettegsz attól, hogy ezt a dalt előadd. Ami gyönyörű ugyan, de nehéz, borzasztóan nehéz; hatalmas hangi erőnlétet igényel az előadása. ... És lelkierőt is. Mert ez a dal nagyon közel áll hozzá, legmélyebb félelmeiről szól, amitől még mindig fél. Hiába teltek el évek azóta. Ő még mindig érzi.
- Abe.. - nézett rá meghatva, könnyeivel küszködve a fiúra, mikor először olvasta a szöveget. - Ez gyönyörű. Ahogy mondani szokás téged homlokon... DE nem is homlokon.. Szájon csókolt a Múzsa. Abraham zavartan összevigyorgott akkor Matthewwal, és nem válaszolt semmi érdemlegeset.
- Örülünk, hogy tetszik... - vonogatta zavartan a vállát. Most azonban kezdődik. Kezdődik az előadás. Tulajdonképpen csak a nyitószámmal szenvedett meg. Nagyon szokatlan, mi több, kényelmetlen volt a merevítője, hiába volt elasztikus, ide-oda csúszkált a bokáján. Rettenetesen kínlódott az újfajta jármóddal, amit ennek viselése kényszerített rá. De persze azt is tudta, hogy ebből a közönségnek semmit nem szabad látni, semmit nem vehet észre. Elővette hát azt a mosolyát, amire Matthew egyszer nevetve azt mondta, hogy bűbájos, és igyekezett, hogy egy pillanatra se jöjjön le az arcról, bármennyire fáj. Úgy a második szám közepe táján azonban egy pillanattól mintha hirtelen megszűnt volna a fájdalom. Mintha egy védőburok, egy légbuborék vette volna körül sérült lábát,, ami elnyelt minden fájdalmat, és csak kellemes zsibbadtságot árasztott szét a testében. Megdöbbent. Kicsit ki is esett a színpadi megjelenésből, magáról megfeledkezve, túlmozgását is megduplázva próbálgatta, hogy mi a csuda történt vele. De szerencsére Juan egy erőteljes bökéssel felriasztotta, és tudta tovább csinálni a feladatát. Az öröm végigömlött a tagjaiban, könnyű eufóriát érzett, úgy érezte, na majd most minden sikerül. Bepattant a többiek elé, és fülig érő szájjal megpördült a saját tengelye körül. A másik négy fiú csodálkozva, de mi tagadás, megkönnyebbülve sandított össze.Mark, mikor legközelebb ki kellett ugrania a takarásba, önérzetesen utasította vissza az injekciót.
- Nem kell - tiltakozott - Már nem is fáj. De tényleg.
- Ostoba kölyök - szidta össze az orvos - Ne legyen már ilyen felelőtlen! Ha azt akarja, hogy ez az állapot fennmaradjon, akkor üljön már le végre szépen...
Mark elhúzott szájjal hagyta hogy belészúrják a tűt, aztán már pattant is, vissza a színpadra. Ezerrel pörgött, mindenkit leélt a színpadról erőteljes, hiperaktív jelenlétével. De csodálkozva tapasztalta, hogy az első rész végére elfáradt. Kimerülten rogyott le a számára a takarásba odakészített székre, arra sem volt ereje, hogy elmenjen az öltözőig. Csodák csodája, most nem Matt sietett a segítségére, hanem Luke.
- Gyere beljebb haver, ne itt üljél... - hívta, de Mark fáradtan ingatta a fejét.
- Nem tudok. - sóhajtotta, remegett megerőltetett lába, nem bírt ráállni.
- Fáj...? - kérdezte Luke tőle szokatlan részvéttel. Választ nem is várt, felsegítette a fiút, és betámogatta az öltözőbe. Mark úgy meglepődött, hogy még szólni sem tudott.
- ...Kösz..! - szólalt meg, mikor végre talált szavakat. De hülye ez a Luke.
- Frankón bírod - vigyorgott rá. Erre Matthew felnézett, épp a nadrágszárával babrált valamit, túl rövid volt rá.
- Biztos, hogy bírod még egy részt? - kérdezte meg aggódva. - Kitalálunk valamit.
- Nem - húzta fel az orrát - Végigcsinálom. Azért is. Nem vagyok én olyan kis virágszál, mint gondolod...!
- Ezt reméltem is - csóválta a fejét nevetve Matthew. Muszáj volt nevetni. Annyi báj volt benne ezzel a daccal, hogy meg kellett mosolyogni. Pedig ül, olyan kis elesettnek tűnik, tiszta sápadt, két égő folt a két arcán, beteg lába meg maga elé van nyújtva, és remeg. De már szúrták is a következő injekciót, fásultan tűrte, még csak fel sem szisszent.
- Figyelj, Mark – fordult hozzá Matthew – ha bármi baj történne, rosszul leszel, vagy valami, akkor…
- Tudom, tudom – legyintett Mark – Ne félj, tudom, hogy mit kell csináljak.
Ez megint kicsit hisztérikusabb hang volt a kelleténél, a többiek elcsendesedtek.
- Biztos, hogy bírni fogod? –kérdezte meg halkan Abraham.
Mark ingerülten felpattant, megint kezdte kifejteni hatását az injekció. Odasétált a takaráshoz, a hideg korlátnak támasztotta a fejét, és nézte a tömeget. Türelmetlenül pásztázta az embereket, de minek nézi, ő úgysincs itt. Kezet érzett a vállán. Matthew volt.
- Mi baj, öcsi? – kérdezte kedvesen, mikor meglátta Mark könnyes szemét.
- Semmi – vágta rá rekedten, elfordult.
- Nincs itt. – válaszolta meg szelíden Matthew a fel nem tett kérdést, amire Mark úgyis tudta a választ. – Hiányzik, igaz?
- Kiről beszélsz – vonta fel durcásan a vállát Mark, mint egy gyerek. Nem nézett Matthew-ra, bár érezte, tudja, hogy most csak komédiázik. Kisvártatva maga is rájött milyen szánalmas ez a hozzáállás, mélyet sóhajtott.
- No jó – inge ujjával elmaszatolta a könnyeket az arcán, majd gyors kézzel magára nyomkodta a leesőfélben lévő mikroportot. – Tényleg hiányzik. De… Nem ezért vagyok szomorú.
Matthew hallgatott. Nem azért, mert nem érdekelte, hanem mert várta, hogy Mark összeszedje a gondolatait. Mark nekitámaszkodott a falnak, és lehajolt, hogy megigazítsa az elasztikus merevítőt. Túl szorosra húzta az előbb, vagy mitől szúr annyira..? De nem, laza volt, és a tépőzár odapréselődött a bokájához. Dühösen rángatni kezdte. Te ezt nem értheted, gondolta közben fogcsikorgatva, egyáltalán nem értheti. Malcolm volt az első valaki, aki szeretett. Mert ilyen- olyan akadt eddig is, szó se róla, te, Thomas… De ti alapjában véve sosem vettetek engem komolyan. És senki. Mit tudhatod te, ő milyen érzés. És az, ahogy elváltunk egymástól.. Borzasztóan méltatlan volt hozzánk, az egész eddigi hozzánk, és ez eléggé fáj. Persze, túl lehet élni, végül is mindent túl lehet élni. De te ezt nem értheted, ezegyszer én értek valamit jobban – kár, hogy pont ezt… Mire ezt végiggondolta, kicsit a dühe is lejjebb csillapodott. Higgadtan tudott Matt-re nézni.
- Tudod, nem azért vagyok szomorú, mert vége lett, mert hát holtomiglan holtodiglan ugye csak a mesében létezik… - sápadtan elmosolyodott. – Hanem ahogy vége lett. Ez nem hagy nyugodni. És ha belegondolok, hogy most Malcolm halálra van ítélve… És most egyedül van… - megborzongott.
- Éreztem. – jelentette ki nemes egyszerűséggel Matthew. – De tudod, hogy Malcolm mindig talpra esik. Őt nem kell féltened.
És ezt Mathew úgy mondta, mint ahogy mindigis beszélt. Nem nyáladzott, nem fellengzett, csak mondta, ami a szívén, az a száján. Mark hálás volt ezért.
- Ettől függetlenül ne aggódj, én végigcsinálom ám ezt a mai estét – sietett biztosítani Matt-et – A legjobban, ahogy csak tudom!
- Ennek nem szabadna örülnöm, de hát mit csináljak – tárta szét a karját Matthew őszintén – Le kellett volna mondanunk a koncertet. Fogalmad sincs, mit csinálsz most magaddal, és nekünk nem volna szabad még asszisztálnunk is hozzá.
- Kicsi a bors, de erős – nevetett Mark, óvatosan próbálgatva sérült lábát. – Őszinte legyek? Pocsékul vagyok. De ha lemondanánk, csak még pocsékabbul lennék, és előadás után így is úgy is rókázni fogok, akár meg van tartva a koncert, akár nincs. Továbbá, így is úgyis legalább ketten, de leginkább csapatostul fogtok hazakísérni. Addigra úgy kileszek, hogy a cipőmet is neked kell lehúznod rólam. Mit szólsz, fogadunk?
Kedves kék szeme pimaszul ragyogott Matthew-ra. Muszáj volt nevetnie.
- Meggyőztél! – csapott a vállára – Tudod mit, lehúzom a cipődet, ha csak ezen múlik. Hajrá!
Olyan erővel vetette ki magát a színpadra, hogy azt még a másnapi újságok is megírták. Olyan vehemenciával táncolt a többiek előtt, majd elszállt, senki meg nem mondta volna róla, hogy egyébként lábra sem tudna állni. Viháncolt teljes erőből, ontotta a poénokat, csak a szakavatottak láthatták – ha volt olyan a közönségben – hogy hogyan dagadnak ki nyakán, homlokán az erek, hogyan zöldül el az arca egy-egy nagyobb mozgás után, és hogy alig észrevehetően, de féloldalasan áll. De ő pattant elsőnek, hogy Matthewnek széket hozzon a dalánál, meg a csajnak is, akit felhozott a színpadra. Egy pillanatra ugyan mintha átlobant volna rajta valami zöldszemű féltékenység, de csupán egy másodpercig tartott. Ne legyen már hülye… De ezen kívül nem érzett semmit. Nagy levegőt vett még az elején, és belevetette magát a színpadi létbe, a táncba, a zenébe, a koreográfiába, és nem gondolt semmire, ami nem ezekhez tartozik. A lábát sem érezte. A gondok úgy kezdődek, mikor Luke a léleképítős dalánál belerúgott a lábába, miközben ő a földön ült. Akkor bezzeg egyből eszébe jutot a lába, bár tompa zsibbadásnál még most sem érzett egyebet. De halványan belenyilallt, hogy ebből még baj lehet. Lett is, de csak későn, a keresztrefeszítős dalnál, mikor salsáznia kellett, egy lépésnél késszúrásszerű fájdalom nyilallt a bokájába, és végigvillámlott a térdén, a combjáig, egészen fel az agyáig. Na akkor megbicsaklott a hangja. Megijedt, de remélte, hogy talán csak véletlen volt. De nem. Valami nagyon nem volt rendben, már rá sem kellett lépnie, hogy fájjon. De hisz ez borzasztó… Megfogadta, hogy dal végén kitáncol a takarásba ˝szuriért˝ mert ezt nem fogja bírni, de aztán eszébe jutott, hogy a következő az ő új dala, hát egyből elfeledkezett mindenféle fájdalomról, még az orra is elfehéredett izgalmában. Mire oda került a sor, addigra valósággal rosszul lett a hihetetlen mennyiségű adrenalintól. Remegő hangja majd elveszett, miközben bekonferálta a dalt. Halálos csend lett, ezt még senki sem hallotta. A fiúk kicsit hátrébb hzódtak, leültek a színpadra. Ha ezt megcsinálja most – akkor minden. Ez egy iszonyat nehéz dal, mind fizikailag, mind lelkileg, és Mark mindkét téren gyengélkedik most. Hát hajrá. Mark belevágott, szépen, halkan, gyönyörűen kezdte, a közönség már sz első hangokra magába fordult, többet ért ez a dal, mint egy mise. Ahogy építkezett a dal, Mark úgy melegedett bele egyre büszkébben, nyíltabban zengett a hangja, tökéletes magasságokat ívelt be, mindenről megfeledkezett, csak énekelt, aki a lábára nézett volna közben – de ki is lett volna olyan barbár – Láthatta volna, hogy szilárdan áll két lábon, nem remeg, nem akar összerogyni. Gyönyörű volt. Csak az utolsó hang makacskodott, nem akart kijönni, de a srácok készen álltak, hogy besegítsenek – így hibátlan lett a dal. Pár pillanatig csend.…majd kitört a zúgó tapsvihar. Mark mintha mély álmából ocsúdna, mintha azt sem tudná, hol van, zavart mosollyal nézte az őt ünneplő tömeget, még a srácok is őt tapsolták a színpadon, mesés volt. Pedig az ereje itt elhagyta volna, de ez az ováció még feltöltötte őt a fináléra. A közönség alig akarta elengedni őket, ráadást követeltek újra meg újra. Megcsinálta, el sem hiszi, ez a sok ünneplő ember, és tapsolnak, és….Szédelegve támolygott a folyosón. Nem fájt semmije, csak tompán zsibbadtak a tagjai, tejfehér ködöt látott. Berontott Matthew.
- Fiúk! – lihegte elragadtatottan – Megcsináltuk! Mától a szponzoraink! Halljátok? Sikerült, Markie, hallod??? És ugye tudod, hogy ez főleg neked köszönhetjük??? – cuppanós puszit nyomott a fiú hajára. - Te viszont jól megerőlteted magad, azonnal ülje le, hát remegsz, a hátamon viszlek haza, ha kell, köszönjük Mark, mit szólsz…?!
- Elalélok. – biztosította rekedten Mark.
…és csakugyan elalélt.

/2007 december/