Those you've know
- Wendla Bergman – olvassa a szerencsétlen fiú, és nem hisz a szemének. Moritz sírja azonmód feledve van, hisz azt látta, azt tudja, azt meggyászolta, de ez… Wendla… Megdörzsöli a szemét, és olvassa tovább - …élt 14 évet… Meghalt… Vérszegénységben… Üvöltő kínig fokozódik a fájdalom. Vérszegénység… Hát eltitkolták a világ elől, hasít belé, szégyellték, és ezért elemésztették a szerelmét és a gyermeküket, ez a nyomorult világ, nem hagyta, nem adott nekik esélyt, hogy éljenek, hova építse fel most már a szép, új világot, kinek tanítsa meg az új életet, ha nincsen se a gyermek, se a gyermek anyja…? Meghaltak, mit meghaltak, megölték őket, aljasok, gyilkosok, gyilkosok, észre se veszi, de zokog, tehetetlenül, sír, üvölt, ököllel veri az édes, az áldott-vádlott drága anyaföldet, ami újra méhébe fogadta Wendlát, ha már őtőle csúful elölték gyermekét. Saját teste már feledve van, teste, amit megaláztak, meggyaláztak, bemocskoltak, lüktető seb volt a fájdalom, de most már egész testében - lelkében érzi, amely kiszakadóban van a helyéről, össze - összehúzódik, megszülni vágyván a segélykérő felkiáltást, amely – ha meghallgatást talál – a jótékony feledéshez vezethet. Imbolyog a világ, a sötét éjféli temető, őrjöngve öklözi a földet, de hiszen még friss a sír, felássa, ha kell, tíz körömmel, hátha nem is halt meg, esik lihegve a földnek, hátha nem halt meg, vagy ha igen, befekszik mellé, és vele alszik el örökre.
De a kapálózásban kezébe akad egy virág a friss sírról, hófehér, csak az egyik szirma feketedett meg a gyertyakoromtól, és akkor már tudja, hogy Wendla halott, végleg, visszavonhatatlanul halott, mert ez a világ elemésztette a színéről. Ahogy Moritzot is. A virág kihullik a kezéből, és ő nem kap utána, a földre borul, zokog. Wendla… Moritz… ismételgeti a két drága nevet folyton felváltva, a fejét a földhöz szorítja, és zokog. Egyszercsak hangot hall, fölkapja a fejét. Sötét, könnyben úszó szeme tágra nyílik, arcán folyik a könny. És nem hisz a fülének. Moritz… formálja a nevet a szája kényszerű döbbenettel, őt hallja, az ő hangja az, és már látja is, lépdel, úszik felé az éjféli ködben, arca holtfehér, de amúgy a régi jó Moritz ő, rakoncátlan haja a szélrózsa minden irányába áll kusza tincsekben, még a ruhája is ugyanaz. Moritz, de hát te meghaltál, emlékszik, hogy a feje le volt takarva, mert szétroncsolta az öngyilkos golyó, de hátha most mégsem volt igaz, mert itt van a kedves, jó Moritz, egy parányi seb sincs a fején, fűzős magasszárú iskolai cipőjében pedig olyan stabilan áll előtte mint azelőtt. És beszél hozzá túlvilági hangon, ebből érzi, hogy talán mégiscsak halott ő, de semmi gond, Moritz, neked bele kellett halnod a felnőttek társadalmába, de látod, én is, én is feladom, veszi elő a pengét a zsebéből, és már szegezi is saját csuklójának vékony bőréhez, ahol kéken lüktet a véna, de Moritz csak mosolyog és csóválja a fejét, de miért? Nem tudja mire vélni.
Ám ekkor másik hang kúszik be felhős, ködösen örvénylő tudatába, csengő lánykaszoprán, édesebb és drágább mindegyiknél. Wendla, Wendla az, élsz, drága, te édes, pár pillanatig sugárzó öröm hatol be a tudatába,
Wendla, hát semmi sem történt, itt van, és…De nem. Ugyanolyan sápadt, ugyanolyan földöntúli mint Moritz, ő sem véres, ő sem sebes, úgy áll ott hosszú fehér hálóingében, mintha csak az ágyából szökött volna ki a temetőbe, hogy Melchiort láthassa…
Arcán valami komoly, szomorú mosolyú nyugalom, mindentudó, látott már mindent, mert meghalt, mert anya volt, és az is marad most már örökre, egy szeplőtlen lányanya-mártír, akinek minden bűne az volt, hogy ráköszöntött a tavasz, és ezért gyilkos, tél-kezek kivégezték, kihasítva belőle a legszentebb gyümölcsöt, amit gyönge kora tavaszi virágzásában csak hozhatott. A szerencsétlen fiú úgy érzi, mintha késsel hasogatnák a szívét, hiszen ennek a virázásnak ő volt a Nap, tőle indult minden, és miatta pusztították el. Keserű önvád marcangolja, Wendla, drága Wendla, bocsáss meg. Moritz arca is letisztult, komoly, mit tudnak ezek ketten, amit ő nem? Wendla rámosolyog sírontúli arccal, és tudja már, hogy megbocsátott, mert megbocsát, kit megsebzett az Élet, ezt nem lehet ép ésszel kibírni, csak egy módon, ha követi őket. Ismét csuklójának szegezi a pengét, miért hagytatok el, de hát nem hagyták el, azért jöttek, hogy megsúgják, ők itt bolyongnak árván. A fiú felnéz, fent hidegen, szúrósan szikráznak a csillagok. De mégis azt ígérik, hogy a nyár még újra visszatérhet. Néz fölfelé, zokog, folynak le a füle mellett a könnyek. Megrándul, hideget érez, Moritz rátette a vállára a kezét
, szorítása jó, vasmarkú, a szívéig elér. Annyira fagyaszt, hogy már melegít. Másik karjába Wendla kapaszkodik bele, ujjacskái szelíden fonódnak a karjára, arcocskáját a ruhájához szorítja, és suttog valamit, bocsánatot kér a gyermekükért, akit nem tudott világra hozni. A fiú folyton megrázza magát, hogy a pengével véget vethessen az egésznek, de sose sikerül, hideg ellenállást érez, ami mégis melengeti a szívét, a két szellem az, kilökik a pengét a kezéből, vagy ő ejtette ki remegő markából? És suttognak hozzá, maradj, maradj, maradj…Azzal ködé válnak, úgy, ahogyan jöttek.
....
/2009. 03. 05/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése