Keletkezés: -
Kisfohász
Vinni, téged messze vinni,/másban nem, csak Benned hinni,/ szavad tudni mire vélni/ nélküled is tudni élni /remény nélkül nagyra vágyni / a lelkedbe belelátni/ ha nevetsz, veled nevetni,/ feltétel nélkül szeretni / mosolyogni bármi áron/ túllépni itt minden vágyon / felnézni rád, bármi érne / tőled veled lenni védve/ magányodat átvállalni/ nem szégyellni, nem általlni,/ szemedből csillagot lopni/ a szürkeségben nem elkopni/ szívárványból fátylat szőni/ szemedben óriássá nőni / nevetve-sírva-könyörögve/ bírni-birni. Mindörökre.
/2008. 02. 27/
2009. március 11., szerda
Epifániád
Keletkezés: -
Epifániád
Azt mondod, minden rendben
de látom kínzó titkodat.
Ne játssz most, mit sem érsz- csak
csukd be a szemed,
dőlj hátra, és ne szólj.
Elnéztelek én.
Arcodon preciz mosoly, olvadó,
lágy. De belül, ott benn
iszonyú a harc, érzem jól.
És Te nem érted, szenvedsz
mert ezt sosem tanították,
hogy lehet, hogy míg kívül minden rendben-
mert lásd be, megvan minden,
mi csak kell -
akkor belül mi ez a szörnyű,
iszonyú káosz.
Valami lázong, feszít
hogy kiszabaduljon,
hogy szétdúljon mindent, mit
eddig izzadva építettél.
Zavart vagy, pirulsz.
Mély a szégyen, és csak még
jobban játszol, hogy
senki ne fogjon gyanút.
Nem hagyod, hogy másban
az illúzió úgy omoljon szét,
mint benned kellett egykor
- hogy, mi kívül szép,
az belül jó lehet.
Küszködve igyekszel tartani
a vakító látszatot
Lazíts.
Hidd el, ettől még
lehet valaki érték.
Te sem érted még. De legyél
mindig csakis önmagad,
mert ebben az életben
boldog csak így lehetsz...
/2007. 11.06/
Epifániád
Azt mondod, minden rendben
de látom kínzó titkodat.
Ne játssz most, mit sem érsz- csak
csukd be a szemed,
dőlj hátra, és ne szólj.
Elnéztelek én.
Arcodon preciz mosoly, olvadó,
lágy. De belül, ott benn
iszonyú a harc, érzem jól.
És Te nem érted, szenvedsz
mert ezt sosem tanították,
hogy lehet, hogy míg kívül minden rendben-
mert lásd be, megvan minden,
mi csak kell -
akkor belül mi ez a szörnyű,
iszonyú káosz.
Valami lázong, feszít
hogy kiszabaduljon,
hogy szétdúljon mindent, mit
eddig izzadva építettél.
Zavart vagy, pirulsz.
Mély a szégyen, és csak még
jobban játszol, hogy
senki ne fogjon gyanút.
Nem hagyod, hogy másban
az illúzió úgy omoljon szét,
mint benned kellett egykor
- hogy, mi kívül szép,
az belül jó lehet.
Küszködve igyekszel tartani
a vakító látszatot
Lazíts.
Hidd el, ettől még
lehet valaki érték.
Te sem érted még. De legyél
mindig csakis önmagad,
mert ebben az életben
boldog csak így lehetsz...
/2007. 11.06/
20 - level Mark levele
Keletkezés: Itt egy újabb szösszenet a Mark - életműből. Ez a levele. Londonból, a bátyjának.
20 - level, Mark levele
Kedves Dean,
Először is hadd gratuláljak az új kis jövevényhez. Liam Barnes? Fura név, de nagyon szép. Remélem, baba is és mama is egyaránt jól vannak. Milyen érzés apának lenni? Mert be kell, hogy valljam, hogy hiába vagyok nagybácsi, nem érzek semmi változást még. Nyilván, mert nem vagyok ott... Remélem, ha kicsit nagyobb lesz, elhozzátok ide Londonba látogatóba. Nyomatékosan hadd jelentsem ki, hogy eszem ágában sincs hazamenni. Nincsen az a pénz. Vezekelnem kell, és itt tudok a legjobban. Hogy miért? Ezt most nem írom le, mert elfelejteni szeretném. Igaz, itt egyedül vagyok, de Jézus is a pusztába vonult ˝anno Domini˝és ott ő is egyedül volt. (Más kérdés, hogy őt megkísértette a Sátán, és ellenállt, én meg... De hagyjuk. ) És ez még végül is nem is a puszta. Hiszen van lakásom, van munkám, és szeretem is csinálni. Ha társaságra van szükségem, hát az is akad. Alkalmanként. Soha egy perccel se tovább, mint nekem arra szükségem van. Anyáék elszörnyednének, ha látnák, hogy élek a munkámon kívül. Így nem is fájdítom vele a szívüket. De a gyerek most nyilván eltereli rólam a figyelmet, és ez így van rendjén... Jó itt. Otthon sosem voltam igazán önálló. Mindig volt valaki aki helyettem is gondolkodott és irányította az életem. Legalábbis próbált segíteni. Be kell látnod, ez így, lassan harminc évesen folytathatatlan. Meg kell állnom egyedül a lábamon. Mindenféle tanács, és segítség nélkül. Jó itt... Akkor is, ha senkim nincs, senki nem segít a bajaim megoldanom, senki nem ápol, ha beteg vagyok, és nem vár senki, ha hazajövök. Arról nem is beszélve, ha a TVben new yorki közvetítés van, akkor vagy elkapcsolom, vagy pedig elsírom magam mint egy ócska csitri. Hogy ezt minek írom le Neked? Nem tudom. Csak, hogy tisztában légy vele: Hiányoztok. De tényleg... Hogy miért nem megyek akkor mégiscsak haza? Mert én már itt élek. És bűnös vagyok, Dean, annyira iszonytató módon bűnös, hogy azon semmiféle gyónás nem segít. Undorodom. Nincs keresnivalóm otthon. Amúgy most épp boldog vagyok. Egy hete ismerkedtem meg az épp aktuális fiúmmal. Paul a neve, és egy mocskos francia kisvárosból származik. De ő maga egészen oké. Kellékes a színházban. Igaz, néha nem értjük egymást, de hát nem is arra kellek neki. És tulajdonképpen ő sem nekem. Minek társalogjunk. Paul szörnyen buta. Hogy akkor miért írtam fentebb, hogy egyedül vagyok? Mert így van. Neked elmondom, de kérlek, anyáéknak ne mondd el, hogy Paul már a nagyon sokadik. Kb. havonta van egy ilyenem, de két hétnél tovább még egy sem tartott. Tudom, tudom, most szinte látom, ahogy elszörnyedsz a levél fölött, a fejedhez kapsz, és azt sziszeged, te jó Isten, hogy lett ez a gyerek ilyen. Ugye...? De most mit szépítsem? Ez így van. Tulajdonképpen, már nem is zavar. Egészen megszoktam. Szóval, Dean, ne aggódj értem, bár tudom, hogy úgysem bírod megállni.. És anyáék is... Olyan aljasnak érzem magam. Nem tudom, mit kéne tegyek. Észrevetted...? Folyton csak miattam van a baj. Jut eszembe, igazán szép a baba, és tényleg hasonlít az én kiskori fotóimra a képe. De nem tudom, ennek miért örültök annyira. Remélem, ez csak átmeneti. Mikorra ez a levél odaér, eldől - addigra már talán ülni is fog. Bocs, hogy ilyen sokára válaszolok, de hónapok óta ez az első ilyen estém, hogy nem dolgozok. Paul meg igen. Szegény srác. De most legalább nyugi van. És tudok írni neked. Épp ezért... Minek kérsz képet rólam? Táskás a szemem, hasogat a derekam, hullik a hajam és kínoz a reuma. Na jó csak vicceltem. Ha-ha. Képzeld, már nem vagyok Altar Mark. Csak Mark Barnes, a Dot World Színház énekes-táncos koreográfusa. Az emberek már csak elvétve ismernek fel az utcán. Talán csak megszoktak. Eleinte bepróbálkoztak ostoba pletykákkal, de nem voltam rá kíváncsi. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire ostobák az emberek. Minden mesét elhisznek, és ahelyett, hogy utána járnának, hogy mennyi a valóságtartalma, ész nélkül terjesztik a másik ember elé. Egyszerűen gyalázatos. Jaj, nem mintha lenne erkölcsi alapom bárkit is elítélni... Látod...? Még mindig hiányzik belőlem az alázat. Még a színpadon sem lenne keresnivalóm. Sajnálom, Dean. Annyira sajnálom. Olyan szívesen visszacsinálnék mindent. DE nem lehet. Ha tudnád, hányszor álmodom vissza azt a szörnyű utolsó koncertet. Jó lenne újra gyereknek lenni, és odabújni valakihez, ha rosszat álmodtál. Csak hát nem lehet. Felnőtt vagyok és férfi, és azért felnőtt, és azért férfi, hogy magam oldjam meg a problémáim. Elárulom, mikor idejöttem, megpróbáltam én egy lánnyal is. De nem sikerült.. Egy hétig bírtuk. Na jó, másfél. Pedig csak azért akartam, hogy normális ember lehessek. Olyan, mint a többi. De mondom, most már jó így. Hidd el, nem vagyok szomorú. Élek. Megvagyok. Minden szükségletem kielégíttetik, és semmiben nem szenvedek hiányt. Ne aggódjatok.
Ölel:
Öcséd,
Mark
London, 20.. 06.23
/2007. 11. 08/
20 - level, Mark levele
Kedves Dean,
Először is hadd gratuláljak az új kis jövevényhez. Liam Barnes? Fura név, de nagyon szép. Remélem, baba is és mama is egyaránt jól vannak. Milyen érzés apának lenni? Mert be kell, hogy valljam, hogy hiába vagyok nagybácsi, nem érzek semmi változást még. Nyilván, mert nem vagyok ott... Remélem, ha kicsit nagyobb lesz, elhozzátok ide Londonba látogatóba. Nyomatékosan hadd jelentsem ki, hogy eszem ágában sincs hazamenni. Nincsen az a pénz. Vezekelnem kell, és itt tudok a legjobban. Hogy miért? Ezt most nem írom le, mert elfelejteni szeretném. Igaz, itt egyedül vagyok, de Jézus is a pusztába vonult ˝anno Domini˝és ott ő is egyedül volt. (Más kérdés, hogy őt megkísértette a Sátán, és ellenállt, én meg... De hagyjuk. ) És ez még végül is nem is a puszta. Hiszen van lakásom, van munkám, és szeretem is csinálni. Ha társaságra van szükségem, hát az is akad. Alkalmanként. Soha egy perccel se tovább, mint nekem arra szükségem van. Anyáék elszörnyednének, ha látnák, hogy élek a munkámon kívül. Így nem is fájdítom vele a szívüket. De a gyerek most nyilván eltereli rólam a figyelmet, és ez így van rendjén... Jó itt. Otthon sosem voltam igazán önálló. Mindig volt valaki aki helyettem is gondolkodott és irányította az életem. Legalábbis próbált segíteni. Be kell látnod, ez így, lassan harminc évesen folytathatatlan. Meg kell állnom egyedül a lábamon. Mindenféle tanács, és segítség nélkül. Jó itt... Akkor is, ha senkim nincs, senki nem segít a bajaim megoldanom, senki nem ápol, ha beteg vagyok, és nem vár senki, ha hazajövök. Arról nem is beszélve, ha a TVben new yorki közvetítés van, akkor vagy elkapcsolom, vagy pedig elsírom magam mint egy ócska csitri. Hogy ezt minek írom le Neked? Nem tudom. Csak, hogy tisztában légy vele: Hiányoztok. De tényleg... Hogy miért nem megyek akkor mégiscsak haza? Mert én már itt élek. És bűnös vagyok, Dean, annyira iszonytató módon bűnös, hogy azon semmiféle gyónás nem segít. Undorodom. Nincs keresnivalóm otthon. Amúgy most épp boldog vagyok. Egy hete ismerkedtem meg az épp aktuális fiúmmal. Paul a neve, és egy mocskos francia kisvárosból származik. De ő maga egészen oké. Kellékes a színházban. Igaz, néha nem értjük egymást, de hát nem is arra kellek neki. És tulajdonképpen ő sem nekem. Minek társalogjunk. Paul szörnyen buta. Hogy akkor miért írtam fentebb, hogy egyedül vagyok? Mert így van. Neked elmondom, de kérlek, anyáéknak ne mondd el, hogy Paul már a nagyon sokadik. Kb. havonta van egy ilyenem, de két hétnél tovább még egy sem tartott. Tudom, tudom, most szinte látom, ahogy elszörnyedsz a levél fölött, a fejedhez kapsz, és azt sziszeged, te jó Isten, hogy lett ez a gyerek ilyen. Ugye...? De most mit szépítsem? Ez így van. Tulajdonképpen, már nem is zavar. Egészen megszoktam. Szóval, Dean, ne aggódj értem, bár tudom, hogy úgysem bírod megállni.. És anyáék is... Olyan aljasnak érzem magam. Nem tudom, mit kéne tegyek. Észrevetted...? Folyton csak miattam van a baj. Jut eszembe, igazán szép a baba, és tényleg hasonlít az én kiskori fotóimra a képe. De nem tudom, ennek miért örültök annyira. Remélem, ez csak átmeneti. Mikorra ez a levél odaér, eldől - addigra már talán ülni is fog. Bocs, hogy ilyen sokára válaszolok, de hónapok óta ez az első ilyen estém, hogy nem dolgozok. Paul meg igen. Szegény srác. De most legalább nyugi van. És tudok írni neked. Épp ezért... Minek kérsz képet rólam? Táskás a szemem, hasogat a derekam, hullik a hajam és kínoz a reuma. Na jó csak vicceltem. Ha-ha. Képzeld, már nem vagyok Altar Mark. Csak Mark Barnes, a Dot World Színház énekes-táncos koreográfusa. Az emberek már csak elvétve ismernek fel az utcán. Talán csak megszoktak. Eleinte bepróbálkoztak ostoba pletykákkal, de nem voltam rá kíváncsi. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire ostobák az emberek. Minden mesét elhisznek, és ahelyett, hogy utána járnának, hogy mennyi a valóságtartalma, ész nélkül terjesztik a másik ember elé. Egyszerűen gyalázatos. Jaj, nem mintha lenne erkölcsi alapom bárkit is elítélni... Látod...? Még mindig hiányzik belőlem az alázat. Még a színpadon sem lenne keresnivalóm. Sajnálom, Dean. Annyira sajnálom. Olyan szívesen visszacsinálnék mindent. DE nem lehet. Ha tudnád, hányszor álmodom vissza azt a szörnyű utolsó koncertet. Jó lenne újra gyereknek lenni, és odabújni valakihez, ha rosszat álmodtál. Csak hát nem lehet. Felnőtt vagyok és férfi, és azért felnőtt, és azért férfi, hogy magam oldjam meg a problémáim. Elárulom, mikor idejöttem, megpróbáltam én egy lánnyal is. De nem sikerült.. Egy hétig bírtuk. Na jó, másfél. Pedig csak azért akartam, hogy normális ember lehessek. Olyan, mint a többi. De mondom, most már jó így. Hidd el, nem vagyok szomorú. Élek. Megvagyok. Minden szükségletem kielégíttetik, és semmiben nem szenvedek hiányt. Ne aggódjatok.
Ölel:
Öcséd,
Mark
London, 20.. 06.23
/2007. 11. 08/
I. V.
Keletkezés: Láttam valakit lázasan, betegen, játszani, egy kis körön mozogva, aminél nem jött azóta sem beljebb.
I. V.
Élesen szúr a fény
a színpadon a lépted is sajog
tompán nyilallva
szöknek a falról a rémalakok.
Elfolynak az arcok
hogy néha már fel sem ismered őt
riadtan nézed
a számos képtelen férfit és nőt.
Tétován imbolyogsz,
lüktető fejed majd' széthasogat
százévnyi messziről
értetlen hallgatod a dalodat.
Bántanak a hangok
mikor lett ebből kísértet-szó?
Szédelegve tébláb.
Nem érted, most miért nem jó...
/2007. 11. 18/
I. V.
Élesen szúr a fény
a színpadon a lépted is sajog
tompán nyilallva
szöknek a falról a rémalakok.
Elfolynak az arcok
hogy néha már fel sem ismered őt
riadtan nézed
a számos képtelen férfit és nőt.
Tétován imbolyogsz,
lüktető fejed majd' széthasogat
százévnyi messziről
értetlen hallgatod a dalodat.
Bántanak a hangok
mikor lett ebből kísértet-szó?
Szédelegve tébláb.
Nem érted, most miért nem jó...
/2007. 11. 18/
Meghív. Engem is.
Keletkezés: Csak rá kell nézni, és látszik, mi ihlette...
Meghív. Engem is.
A nagy jótevők sorra
becsapnak téged
hozzám csak ne legyen jó egy se
egy se legyen jó
megölöm meggyilkolom
mondd kire van szükséged
ugye senkire
jó lesz egyedül
hát kérdeztem én
kérdeztem a véleményed
a sűrű sár a helyed
rabja vagy míg élsz
gázolunk lent nyakig
a gennyben, a sárban, a vérben
téged is megöltek
édes angyal hogypuskatussal
zúzták szét fejed
golyóval vagy késsel
találták el szíved közepét
megfojtottak
lekaszaboltak
vagy megmérgeztek tán
mindegy.
/2007. 11. 19/
Meghív. Engem is.
A nagy jótevők sorra
becsapnak téged
hozzám csak ne legyen jó egy se
egy se legyen jó
megölöm meggyilkolom
mondd kire van szükséged
ugye senkire
jó lesz egyedül
hát kérdeztem én
kérdeztem a véleményed
a sűrű sár a helyed
rabja vagy míg élsz
gázolunk lent nyakig
a gennyben, a sárban, a vérben
téged is megöltek
édes angyal hogypuskatussal
zúzták szét fejed
golyóval vagy késsel
találták el szíved közepét
megfojtottak
lekaszaboltak
vagy megmérgeztek tán
mindegy.
/2007. 11. 19/
Valaki látta, hogy bántottalak, hogy bántottál....
Keletkezés: - (ez mind valakihez szólt.)
Valaki látta, hogy bántottalak, hogy bántottál...
- Világért sem akarlak feltartóztatni - szóltam rá hűvösen - ..ha menned kell.
Megremegett a szája, és láttam, ahogy a tenyerébe igazítja a háta mögött a pisztoly agyát.
- Nem lennék a terhedre. - felelte gúnyosan. De nem mozdult. Annyira ostoba. Azt hiszi, nem látom...? Izzad a keze. Biztosan sosem fogott még pisztolyt. Hiába férfi. Hanyagul a falnak támaszkodtam, és igyekeztem a lehető legmegvetőbben végigmérni. Hát ez vagy te. Mindent elfelejtettél. Azt is elfelejtetted, hogy én voltam az, aki megtörte szelid szádnak erőszakolt szigorát. Próbált a szemembe nézni, sötét szeme zavaros volt, tompán hunyorgott benne az őrület.
- Félsz. - biggyesztettem le a számat. Ő idegesen összerándult.
- Ezt miből gondolod? - fröcsögte vicsorogva. - Miért kéne nekem félnem pont TŐLED?
A TŐLED szót megnyomta. Igyekezett beleadni minden fölényét. De hiába. Rég nem vagy te már felnőtt a számomra. Látnád magad, hogyan zsugorodsz visza a szememben ártalmatlan kisfiúvá. Te lennél a felnőtt? Akire felnéznem kéne? ...Elcseszted már rég. Pedig mennyire imádtalak én, te voltál a Nap, a Hold, a Csillagok, minden lélegzetem Te voltál, de ezt nem láttad soha. Mert nem is akartad. Törődtél is te vele. És most gondolom le fogsz lőni. Lelősz, mint egy utolsó bűnözőt. Pedig azt se tudod, miért bízták rád ezt. Hát szögezzük le előre, és kerüljük el a fölösleges köröket.
- Én nem félek tőled. - igyekeztem gyorsan kijelenteni - Elmúlt már az, hogy én félnék. De akkor legalább csináld gyorsan. Jó?
Haha. Elpirult. Mint egy kiskölyök. Egy kisfiú. Vagy mégse? Mert most meg már tiszta fehér. Mint a fal. Ha megdörzsölném az ajkát, a lányosan finom szájszegletét, akkor lehet, hogy krétaporos lenne az ujjam, mert elporladna az érintésemtől. ...Ha emlékeznél, hogy pedig a számmal is értem már hozzá.
- Miről beszélsz...? - próbált hülyének nézni, csörrent a pisztolycső, ahogy hozzáütődött divatos övének láncához. Jaj de drága vagy. Még most is hülyének nézel. Mibe kerülne neked, hogy erre a pár percre felnőttként kezelj? Mert sokba nem. Hirtelen mozdulattal felé nyúlok, ő megrezzen, elkapom a könyökén az inget, pár pillanatos néma dulakodás után kicsúszik a kezéből a fegyver.
Mennyire izzadhatott már a tenyered, és nagy csörrenéssel leesik a kőre. Az én lábam elé. Most úgy néz rám, mint a gyermek, aki rossz fát tett a tűzre. Pánikfélelemben mered a fegyverre, majd rám, majd megint a fegyverre.
Drága.
Attól félsz, hogy felveszem? Hogy felveszem és lelőlek, igaz? Igaz, hogy attól félsz? Most megtehetném. Ott áll velem szemben, megbénulva a félelemtől. Riadtan néz rám. Én mgaamnál vagyok. Felkaphatnám a pisztolyt, és lelőnélek.
Ugye tudod?Tudja, olvasom ki a szeméből, tudja, tudja, tudja. Sóhajtok
Hát rosszul tudod. Soha az életben nem tudnálak bántani. Lassan lehajolok, hogy felvegyem, abban a pillanatban magához tér, mint egy párduc. Úgy ugrik rá a kezemre, annyira erősen megcsap, hogy érzem, ahogy a ravasz felsérti elkényeztetet ujjbegyem puha húsát. De most legalább fogod a kezem. Szánalmas féreg vagy, de fogod a kezem.
Hát ne fogd. Mert akkor elbőgöm magam. Ezt az örömet pedig nem szerzem meg.
- Ha elengednél, túllehetnénk rajta - nem sikerül olyan higgadtan, mint akartam. Remeg a hangom.
/2007. 11. 20/
Valaki látta, hogy bántottalak, hogy bántottál...
- Világért sem akarlak feltartóztatni - szóltam rá hűvösen - ..ha menned kell.
Megremegett a szája, és láttam, ahogy a tenyerébe igazítja a háta mögött a pisztoly agyát.
- Nem lennék a terhedre. - felelte gúnyosan. De nem mozdult. Annyira ostoba. Azt hiszi, nem látom...? Izzad a keze. Biztosan sosem fogott még pisztolyt. Hiába férfi. Hanyagul a falnak támaszkodtam, és igyekeztem a lehető legmegvetőbben végigmérni. Hát ez vagy te. Mindent elfelejtettél. Azt is elfelejtetted, hogy én voltam az, aki megtörte szelid szádnak erőszakolt szigorát. Próbált a szemembe nézni, sötét szeme zavaros volt, tompán hunyorgott benne az őrület.
- Félsz. - biggyesztettem le a számat. Ő idegesen összerándult.
- Ezt miből gondolod? - fröcsögte vicsorogva. - Miért kéne nekem félnem pont TŐLED?
A TŐLED szót megnyomta. Igyekezett beleadni minden fölényét. De hiába. Rég nem vagy te már felnőtt a számomra. Látnád magad, hogyan zsugorodsz visza a szememben ártalmatlan kisfiúvá. Te lennél a felnőtt? Akire felnéznem kéne? ...Elcseszted már rég. Pedig mennyire imádtalak én, te voltál a Nap, a Hold, a Csillagok, minden lélegzetem Te voltál, de ezt nem láttad soha. Mert nem is akartad. Törődtél is te vele. És most gondolom le fogsz lőni. Lelősz, mint egy utolsó bűnözőt. Pedig azt se tudod, miért bízták rád ezt. Hát szögezzük le előre, és kerüljük el a fölösleges köröket.
- Én nem félek tőled. - igyekeztem gyorsan kijelenteni - Elmúlt már az, hogy én félnék. De akkor legalább csináld gyorsan. Jó?
Haha. Elpirult. Mint egy kiskölyök. Egy kisfiú. Vagy mégse? Mert most meg már tiszta fehér. Mint a fal. Ha megdörzsölném az ajkát, a lányosan finom szájszegletét, akkor lehet, hogy krétaporos lenne az ujjam, mert elporladna az érintésemtől. ...Ha emlékeznél, hogy pedig a számmal is értem már hozzá.
- Miről beszélsz...? - próbált hülyének nézni, csörrent a pisztolycső, ahogy hozzáütődött divatos övének láncához. Jaj de drága vagy. Még most is hülyének nézel. Mibe kerülne neked, hogy erre a pár percre felnőttként kezelj? Mert sokba nem. Hirtelen mozdulattal felé nyúlok, ő megrezzen, elkapom a könyökén az inget, pár pillanatos néma dulakodás után kicsúszik a kezéből a fegyver.
Mennyire izzadhatott már a tenyered, és nagy csörrenéssel leesik a kőre. Az én lábam elé. Most úgy néz rám, mint a gyermek, aki rossz fát tett a tűzre. Pánikfélelemben mered a fegyverre, majd rám, majd megint a fegyverre.
Drága.
Attól félsz, hogy felveszem? Hogy felveszem és lelőlek, igaz? Igaz, hogy attól félsz? Most megtehetném. Ott áll velem szemben, megbénulva a félelemtől. Riadtan néz rám. Én mgaamnál vagyok. Felkaphatnám a pisztolyt, és lelőnélek.
Ugye tudod?Tudja, olvasom ki a szeméből, tudja, tudja, tudja. Sóhajtok
Hát rosszul tudod. Soha az életben nem tudnálak bántani. Lassan lehajolok, hogy felvegyem, abban a pillanatban magához tér, mint egy párduc. Úgy ugrik rá a kezemre, annyira erősen megcsap, hogy érzem, ahogy a ravasz felsérti elkényeztetet ujjbegyem puha húsát. De most legalább fogod a kezem. Szánalmas féreg vagy, de fogod a kezem.
Hát ne fogd. Mert akkor elbőgöm magam. Ezt az örömet pedig nem szerzem meg.
- Ha elengednél, túllehetnénk rajta - nem sikerül olyan higgadtan, mint akartam. Remeg a hangom.
/2007. 11. 20/
Micsel Rumli
Keletkezés: Micsel Rumli karaktere nagyot nőtt a szememben, mióta kedves példaképem megkapta a szerepet. Gondoltam, érdekes lenne írni róla. Ennyit sikerült csak...
Micsel Rumli
˝..Micsel Rumli gúnyosan nevet az ilyen ostobaságokon, mint a korlátlot ember által kiagyalt ˝Macskanő˝és társai, ő köszöni szépen, jól van. Ő bizony délig lustálkodik, hivatalosan fönn a padláson a vackán, gyakorlatilag azonban akárhol, ahol éppen a kedve tartja, hiszen nemcsak a macskahölgyek képtelenek ellenállni neki, de az egyetemista kétlábú sem, akinél átmenetileg épp kiválasztotta a lakását. Meg kell hagyni, ő oda is figyel erre. Tömött, tigriscsíkos, selymes bundáján ragyog a napfény, smaragdzöld szeme ravaszul villog, vörhenyes farkincájáa pedig önálló élőlényként tekereg utána - ez éppen elég.Nagy gonddal mosakszik, szőre minden négyzetcentiméterét tisztára simítja, rózsaszín nyelve addig szorgalmasan jár a mancsán. Mikor ez kész, jöhet a reggeli, igaz, hivatalosan csak némi tejecskével kell beérnie, de ezzel úgysem lakik jól. Megrázza magát, nyújtózkodik, hosszan, körmével végigkarmolássza a padlót, majd vadászni indul. Bejárja a bérházak pincéit, az egerek és patkányok visítva menekülnek...˝
/2007. 11.29/
Micsel Rumli
˝..Micsel Rumli gúnyosan nevet az ilyen ostobaságokon, mint a korlátlot ember által kiagyalt ˝Macskanő˝és társai, ő köszöni szépen, jól van. Ő bizony délig lustálkodik, hivatalosan fönn a padláson a vackán, gyakorlatilag azonban akárhol, ahol éppen a kedve tartja, hiszen nemcsak a macskahölgyek képtelenek ellenállni neki, de az egyetemista kétlábú sem, akinél átmenetileg épp kiválasztotta a lakását. Meg kell hagyni, ő oda is figyel erre. Tömött, tigriscsíkos, selymes bundáján ragyog a napfény, smaragdzöld szeme ravaszul villog, vörhenyes farkincájáa pedig önálló élőlényként tekereg utána - ez éppen elég.Nagy gonddal mosakszik, szőre minden négyzetcentiméterét tisztára simítja, rózsaszín nyelve addig szorgalmasan jár a mancsán. Mikor ez kész, jöhet a reggeli, igaz, hivatalosan csak némi tejecskével kell beérnie, de ezzel úgysem lakik jól. Megrázza magát, nyújtózkodik, hosszan, körmével végigkarmolássza a padlót, majd vadászni indul. Bejárja a bérházak pincéit, az egerek és patkányok visítva menekülnek...˝
/2007. 11.29/
Rémálom
Keletkezés: A szorongás néha ilyen álmokban tükröződik nálam...
Rémálom
...Móka. Vidámság. Tánclépés. Kacagás. Mi. Fenn a színpadon, a többiek lent. Beszélgetés. Tervezgetés. Nap kellős közepe. Felszabadultan. Boldogan. Nyugodtan. Odakint hull a hó, odebent kezünkre csorgatja mézszínét a villanyfény. Fennhangon magyaráztok, mi figyelünk. Egyszercsak csattanás, óriási robaj. Fenyegető ordítás. Mindenki felnéz. Maszkos-fegyveresek. Rosszak. Hárman. Pedig... Nem sok. Jeges félelem lesz úrrá rajtam - én már tudom mi jön. Sokadszorra történik. De mindig újra meg újra valóság. Lám, mennyiszer álmodtam, és most valóra válik, nem figyeltem, nem szóltam... Ránkszegezik a fegyvert. Valamit ordítanak. Ti nem féltek. Nem mutatjátok. Ő pedig bátran kiáll, hogy szembeszálljon velük. De jaj... Ne csináld...! Ne legyél hős. Ne legyél mártír. A kedvemért... Kérlek... Könyörgök... Most rákiáltanak, te elsápadsz, te pedig visszakiabálsz. Ne félhetek, cseng tisztán, bátran a hangja, mert nem lesz semmi baj. Hátulról látom, megfeszülnek izmai a hátán, neked is, neked is, neki is, féltek ti is, remegünk, most nem rejt el a színpad. Akkor az egyik felront hozzánk, HOZZÁNK, a MI helyünkre, megragadja őt, hátrafeszíti a csuklóját, a falhoz taszítja, durván koppan a feje, elhalón nyög fel. Tarkóját megmarkolják. Hozzányomják a falnak. Csönd. Jeges a csönd. Talán fel sem fogják. Hogy nem hallják meg, milyen sebesen dobol idebent a szív...? Légkalapácsként. Egy. Kettő. Három. Segítség. Te, másik te, rámszól. Nem szabad félni... De akkor neki, igen, neki, aki félt, igen, félt, behunyt szemmel, sírva zihált, halottsápadt. Tarkójához nyomták a pisztoly csövét, és mielőtt bárki is mondhatott volna bármit, meghúzza a ravaszt. Lelőtte. ...lelőtte...!Fennakadt a szeme, piros vére felfröccsent a falra, görcsösen megrándult az ajka, mintha szólna még, majd... lecsukódott a szeme, és eldőlt, mint egy zsák. Lábamig ér vöröslő, kiontott vére, elér. Az irtózat ledermeszt. Nem engem. Mindenkit. Falhoz, jön az utasítás, senki nem tiltakozik, állunk, tarkónk szabadon maradt a ránkszegeződő fegyverek csöve előtt. Én már felfogtam, mi történik, hátrasandítok, ahol fekszik, és tudom, hogy az én hibám, mert nem szóltam, sírvafakadok, görcsösen jönnek a könnyek, félek, ne-ne-ne, ne bántsátok őket. Akkor vasmarok szorít meg, és áttaszít a másik falhoz. Lefog, végig kell néznem...?
Odalépnek most hozzád, most te jössz meg te, - lőnek, véresen, sápadtan csuklik a másik te mellé. És tovább. Sorban. Könyörtelenül. Nem tudom becsukni a szemem!!! Pedig be akarom. Borzalommal függ ezen a borzasztó gyors, mégis lassított felvételen folyó pusztításon a szemem, bennakad a levegő, az ordítás, a könny. Végig kell néznem, hogy akiket szeretek, hogy múlnak el erőszakos halállal, nyomorultul, reszketve, félve, hagynak el, itthagynak. Örökre. Te is összerogysz, még utoljára. Görcsösen megrándul, és annyi. Most jövök én, de nem, közéjük taszítanak, aztán elmenekülnek. Térdre esek a vérfolyam közepén, körülfoly, ellep a vér, az ő vérük. Most már jöhetsz, könny, ordítás, de szó nincs, az nincs, nincs már. Megfulladok, ellep a vér, mi történt, meghaltak, elmentek, nincsenek többé. Aki a legközelebb fekszik, ölembe húzom a fejét, vértől síkosak az ujjaim, kelj föl, ébredj föl, ne hagyjatok itt. Alszik. Elment. Nincs itt. Ez már nem te vagy, az ott nem ő, és az meg nem ő. Elmentetek. Örökre süket a fül, vak a szem, néma a száj. És én élek. Pedig nem érdemlem meg...
/2007. 10.16/
Rémálom
...Móka. Vidámság. Tánclépés. Kacagás. Mi. Fenn a színpadon, a többiek lent. Beszélgetés. Tervezgetés. Nap kellős közepe. Felszabadultan. Boldogan. Nyugodtan. Odakint hull a hó, odebent kezünkre csorgatja mézszínét a villanyfény. Fennhangon magyaráztok, mi figyelünk. Egyszercsak csattanás, óriási robaj. Fenyegető ordítás. Mindenki felnéz. Maszkos-fegyveresek. Rosszak. Hárman. Pedig... Nem sok. Jeges félelem lesz úrrá rajtam - én már tudom mi jön. Sokadszorra történik. De mindig újra meg újra valóság. Lám, mennyiszer álmodtam, és most valóra válik, nem figyeltem, nem szóltam... Ránkszegezik a fegyvert. Valamit ordítanak. Ti nem féltek. Nem mutatjátok. Ő pedig bátran kiáll, hogy szembeszálljon velük. De jaj... Ne csináld...! Ne legyél hős. Ne legyél mártír. A kedvemért... Kérlek... Könyörgök... Most rákiáltanak, te elsápadsz, te pedig visszakiabálsz. Ne félhetek, cseng tisztán, bátran a hangja, mert nem lesz semmi baj. Hátulról látom, megfeszülnek izmai a hátán, neked is, neked is, neki is, féltek ti is, remegünk, most nem rejt el a színpad. Akkor az egyik felront hozzánk, HOZZÁNK, a MI helyünkre, megragadja őt, hátrafeszíti a csuklóját, a falhoz taszítja, durván koppan a feje, elhalón nyög fel. Tarkóját megmarkolják. Hozzányomják a falnak. Csönd. Jeges a csönd. Talán fel sem fogják. Hogy nem hallják meg, milyen sebesen dobol idebent a szív...? Légkalapácsként. Egy. Kettő. Három. Segítség. Te, másik te, rámszól. Nem szabad félni... De akkor neki, igen, neki, aki félt, igen, félt, behunyt szemmel, sírva zihált, halottsápadt. Tarkójához nyomták a pisztoly csövét, és mielőtt bárki is mondhatott volna bármit, meghúzza a ravaszt. Lelőtte. ...lelőtte...!Fennakadt a szeme, piros vére felfröccsent a falra, görcsösen megrándult az ajka, mintha szólna még, majd... lecsukódott a szeme, és eldőlt, mint egy zsák. Lábamig ér vöröslő, kiontott vére, elér. Az irtózat ledermeszt. Nem engem. Mindenkit. Falhoz, jön az utasítás, senki nem tiltakozik, állunk, tarkónk szabadon maradt a ránkszegeződő fegyverek csöve előtt. Én már felfogtam, mi történik, hátrasandítok, ahol fekszik, és tudom, hogy az én hibám, mert nem szóltam, sírvafakadok, görcsösen jönnek a könnyek, félek, ne-ne-ne, ne bántsátok őket. Akkor vasmarok szorít meg, és áttaszít a másik falhoz. Lefog, végig kell néznem...?
Odalépnek most hozzád, most te jössz meg te, - lőnek, véresen, sápadtan csuklik a másik te mellé. És tovább. Sorban. Könyörtelenül. Nem tudom becsukni a szemem!!! Pedig be akarom. Borzalommal függ ezen a borzasztó gyors, mégis lassított felvételen folyó pusztításon a szemem, bennakad a levegő, az ordítás, a könny. Végig kell néznem, hogy akiket szeretek, hogy múlnak el erőszakos halállal, nyomorultul, reszketve, félve, hagynak el, itthagynak. Örökre. Te is összerogysz, még utoljára. Görcsösen megrándul, és annyi. Most jövök én, de nem, közéjük taszítanak, aztán elmenekülnek. Térdre esek a vérfolyam közepén, körülfoly, ellep a vér, az ő vérük. Most már jöhetsz, könny, ordítás, de szó nincs, az nincs, nincs már. Megfulladok, ellep a vér, mi történt, meghaltak, elmentek, nincsenek többé. Aki a legközelebb fekszik, ölembe húzom a fejét, vértől síkosak az ujjaim, kelj föl, ébredj föl, ne hagyjatok itt. Alszik. Elment. Nincs itt. Ez már nem te vagy, az ott nem ő, és az meg nem ő. Elmentetek. Örökre süket a fül, vak a szem, néma a száj. És én élek. Pedig nem érdemlem meg...
/2007. 10.16/
NeszeÖnnek
Keletkezés: -
NeszeÖnnek
Ha haldokolnál, lelőnélek
mint egy kutyát
hogy ne szenvedj tovább.
Látod? Szeretlek!
...Míg kijárom az iskolát.
De nem tovább.
Azután majd meg sem látlak.
Sok jót úgyse tartogat
ez a munkakapcsolat.
Becsületes vagy, s erényes?
Stílus és báj...?
...Ugyan már!
Hová fajult a férfinem
hogy játtsza rideg
szíve hideg...?
Gyerekeknek is hazud
szivet
hitet
Pont maga játssza ezt, uram?
Mert szíve hölgye
messze küldte..?
Csak ne rajtunk álljon bosszút.
Legyen férfi.
Hát nem érti?
Hát miért várja, hogy szeressék,
ha maga is
csak hamis
És érdek nélkül nem szeret.
Ott a golyó, ott a kard
nem szeretik! Mit akart?
Lőjön bátran magára.
majd ha arra jövök,
s ön szenved, újra lövök...
...mert
így
szeretem
magát...
/2007.10.23/
NeszeÖnnek
Ha haldokolnál, lelőnélek
mint egy kutyát
hogy ne szenvedj tovább.
Látod? Szeretlek!
...Míg kijárom az iskolát.
De nem tovább.
Azután majd meg sem látlak.
Sok jót úgyse tartogat
ez a munkakapcsolat.
Becsületes vagy, s erényes?
Stílus és báj...?
...Ugyan már!
Hová fajult a férfinem
hogy játtsza rideg
szíve hideg...?
Gyerekeknek is hazud
szivet
hitet
Pont maga játssza ezt, uram?
Mert szíve hölgye
messze küldte..?
Csak ne rajtunk álljon bosszút.
Legyen férfi.
Hát nem érti?
Hát miért várja, hogy szeressék,
ha maga is
csak hamis
És érdek nélkül nem szeret.
Ott a golyó, ott a kard
nem szeretik! Mit akart?
Lőjön bátran magára.
majd ha arra jövök,
s ön szenved, újra lövök...
...mert
így
szeretem
magát...
/2007.10.23/
Téboly
Keletkezés: -
Téboly
Hangokat
hallatok
firkálok
rajzolok
Kapuban
értetek
csodáltam
népetek
Kezemben a
toll szalad
hallgatom a
hangokat
Sáros földön
tűz lobog
eltűntek a
hajnalok
Angyalokban
tündérekben
hittem eddig
rendületlen
Vértenger az
alkonyat
égeti az
arcomat
Mind, ki jó volt
itt hagyott
A semmiért
mit kapok?
Hittem, ha
enyém a vágy
megszabadít
legalább
Álom-e vagy
ébredés
mindez puszta
tévedés
Az erkölcs mind
elrepül
a Sátánt kapod
hercegül
Ha élni akarsz
véle hálj,
s a pokolig
meg se állj
Csillagszemed
már nem hív
jéghideg lett
itt a szív
Ott fönt nincsen
senki
érted nem fog
tenni
Ott fönn senki
nincsen
rég halott
az Isten.
Nem kellek
én neked
hallgatom
éneked
Kegyetlenül
érezem:
ha rádnézek
vétkezem...
/2007. október 24/
Téboly
Hangokat
hallatok
firkálok
rajzolok
Kapuban
értetek
csodáltam
népetek
Kezemben a
toll szalad
hallgatom a
hangokat
Sáros földön
tűz lobog
eltűntek a
hajnalok
Angyalokban
tündérekben
hittem eddig
rendületlen
Vértenger az
alkonyat
égeti az
arcomat
Mind, ki jó volt
itt hagyott
A semmiért
mit kapok?
Hittem, ha
enyém a vágy
megszabadít
legalább
Álom-e vagy
ébredés
mindez puszta
tévedés
Az erkölcs mind
elrepül
a Sátánt kapod
hercegül
Ha élni akarsz
véle hálj,
s a pokolig
meg se állj
Csillagszemed
már nem hív
jéghideg lett
itt a szív
Ott fönt nincsen
senki
érted nem fog
tenni
Ott fönn senki
nincsen
rég halott
az Isten.
Nem kellek
én neked
hallgatom
éneked
Kegyetlenül
érezem:
ha rádnézek
vétkezem...
/2007. október 24/
Felhőszakadás
Keletkezés: Mark sorsa volt, ami álmomban sem hagyott nyugodni. Álmodtam róla hát - amit aztán megörökítettem.
Felhőszakadás
Borongós, hűvös, szeles vasárnap délelőtt volt akkor. Gondtalanul dúdolgatva ültem a terecske szoborcsoportjának talpazatán, az egyik lószobor patája mellett, dúdolgattam, harangoztam szandálos lábammal, és közben valamilyen füzetet olvastam - hogy mit, azt nem tudom már. Fél füllel hallottam a templom vén harangját, ahogy misére szólítja a hívőket. Fogalmam sincs, hogy kerültem én oda, még mindig dühös voltam magamban elég rendesen. Hát micsoda szerencsétlen véletlen ez??? Mi a fenének kellett ennek így lennie? Ez olyan jellemző, ezek a rohadt véletlenek mindig engem kóstolgatnak. Már nem a végkifejlet bosszantott, azzal talán megbékéltem volna, hanem, hogy megvolt az esélyem, hogy ne így legyen, hanem minden legyen tökéletes - és persze nem kaptam meg. De tulajdonképpen, már nem is mérges voltam, csak kicsit szomorú - de ott akkor nem gondoltam rá. Felnéztem. Egészen fiatal, öltönyös kissrác szaporázta a lépteit, egyre közeledett. Elgondolkodva figyeltem finom kis alakját, rebbenő mozgását, lehajtott fejét, szőkésbarna tincsei puhán göndörödtek a füle mögé, tarkóján a fényes hajon megcsillant a napfény. Nagyon bájos kis embernek tűnt, sajnáltam, hogy le van hajtva a feje, mert így az arcát nem láthattam. Mintha menekült volna valami elől. Pedig nincs senki az utcán...Illetve... De. Mégis. Egy csapat fiú közeledett még az utca végéből, de messze voltak még. De mégis, ahogy figyeltem, úgy láttam, mégis csak előlük igyekszik. Még ilyen messziről is észre lehetett venni fejének ideges rándulását, és hogy mennyire remeg. Szegénykém. Na de semmi közöm hozzá. - Visszamélyedtem a füzetbe. Egy idő után ordibálás, röhögés, füttyögés ütött fülön, ingerülten felnéztem hát kellemes merengésemből, hogy mi ez?A nagyfiúk addigra utolérték a kicsit. Körülállták, lökdösték, csípkedték, piszkálták - rosszallóan húztam össze a szemöldökömet.
Eszembe jutott Mark - milyen ismerős a helyzet. Automatikusan körbenéztem egy Matthew-t keresve. De sehol senki. Eleredt az eső, de nemcsak szemerkélt, szakadni kezdett hirtelen, mintha dézsából öntenék. Pillanatokon belül ítéletidő lett, dörgött, villámlott. - A kissrác már a földön kínlódott, nyöszörgött, ordított sírva, próbált kiszabadulni a támadóitól, azok állatias kegyetlenséggel szórakoztak vele, ütötték, rúgták, vágták, ahol érték. ... Mit vétett nekik ez a fiú...???Most már rémülten néztem körül, kell itt lennie valahol egy Matthew-nek!!
...Sehol senki..
Zokogva ordított már a fiú, megvillant a borotvapenge, pedig nem láttam el odáig, és mégis... Már éreztem a vére illatát is, megcsapott, émelyített. Felszikrázott bennem a tűzszemű harag.
...Akkor én leszek Matthew!...
Felugrottam, zsebregyűrtem a füzetet, és elindultam feléjük. Hogy merik bántani, hogy mernek egy ujjal is hozzányúlni? ?? NINCS joguk hozzá! Nem törődtem vele, hogy ők 8-n vannak, én meg egyedül, nem érdekelt, mennyivel erősebbek.
Odaértem. Az eső csapkodott az arcomba, szinte láttam az őrjöngő félelmet, amivel az a szerencsétlen fiú ott a földön segítséget vár... Erősen lefogták, szegény csupa vér volt, belefáradt már a védekezésbe, kimerülten, reszketve sírt a földön, szája valami undormánnyal volt betömve, leszaggatták róla ünneplő öltönyét, félmeztelen volt ebben a rémes időben. - Azonnal engedjétek el! - hallottam a saját hangomat meglepő eréllyel - Hagyjátok békén, és takarodjatok el innen!!!
Megfordulnak, elengedik őt, de annyi ereje sincs, hogy elmeneküljön, hogy felkeljen. Fekszik szegény kábultan, zihál, és fájdalmasan nyöszörög. - Mit akarsz kiscsaj? - vigyorog az egyik, felém nyújtja a borotvát - Te is szeretnél vágni egyet a nyiszlett kis buzeránsba? Egye fene. Tessék.
Gyűlölettel meredtem rá, majd hirtelen mozdulattal kicsavartam a kezéből a pengét. Hosszan felsebezte a tenyerem, de nem érdekel, ledobom, rátaposok, nagyot reccsenve törik szét.
- Takarodjatok. - ismételtem meg dühödten. Szegény kissrác csak sírt elfojtottan a földön, arra se volt bátorsága, hogy kiordítsa a félelmét, fájdalmát, de hát.. Hogy tehettek ilyet.. Mi joguk volt ahhoz, hogy... Édes jó Isten, te miért hagyod ezt..? HOL VAGY ILYENKOR?
Fenyegetően lép közelebb, aki felajánlotta a borotvát, magam se tudom, hogy, de visszakézből vágom pofon, még az én fülem is cseng. Vártam, hogy most aztán én is megkapom, akkor megkapom, nem bánom, de akkor se nézhetem tétlenül, ahogy ezt a szerencsétlen gyereket bántják!Terpeszbe álltam, csípőre tett kézzel vártam, hogy visszaüt.De csoda történt, legyintett, intett, mire elengedték a fiút és röhögve elszaladtak. - Rohadt szemetek! - üvöltöttem utánuk - Mocskos disznók, csak... - szaladtam utánuk pár lépést, hangomat elhordta a vihar.Visszafordultam. A fiú erőlködve oldalra fordította a fejét, és fuldokolva köhögte fel a sarat, amit leerőszakoltak a torkán. Vérrel keveredett, rózsaszínű nyál szivárgott a szájából. - Jól vagy...? - térdeltem le mellé. Milyen hülye kérdés, hiszen jól láttam, hogy NEM. Ő aléltan nézett föl. Ahogy a szemébe néztem, meg kellett döbbenjek.Nem tudom, hogy kerültem a történetbe, de ez TÉNYLEG Mark... Nem hasonlított egyik ˝Mark˝ra sem, azok közül, akiket eddig láttam, pedig azt hittem, anak a Marknak a bája, szépsége utánozhatatlan. De nem.EZ a fiú hihetetlenül, angyalian szép volt, még így is, összetörve, szárnyaszegetten, ártatlan, gyerekes arcú, szemében ott ült a megénekelt titkos félelem. Hatalmas, türkizkék szeme volt, finom kis orra, vékony szája. Szóval, hát ilyen vagy, drága kis Mark. Egész testében rázta a hideg, még nem nyugodott meg, hüppögve sírt. Eszembe jutott Matthew, most az ő szerepében vagyok itt... Levettem a széldzsekimet, és csupasz vállára terítettem. - Nagyon fáj...? - vettem szemügyre szörnyű sérüléseit, szegény meg se próbált védekezni, teljes sokkot kapott. Mintha az egész világ őt akarná bántani, és ő az áldozatok esélytelen nyugalmával hagyja, hogy azt tegyék vele, amit akarnak.- Te.. Te vagy az őrangyalom...? - motyogta, rámmosolygott kínlódva, könnyei fátylán át. Igazi kis hős ez a fiú, szóval ezt érezted akkor, Matt, amikor segítettél neki...? Segíteni.. Jó... Ha tudnád, hogy a te történetedet játsszák, mint a cirkuszban, egy olcsó kocsmában, olyan emberek, akiknek fogalma sem lehet arról min mentél keresztül...? De nem számít, most már nem. Most majd minden rendbejön, kicsi Mark, lesznek barátaid, befutsz, híres leszel, lehet, hogy most fáj, de hidd el, hogy...
/2007. március/
Felhőszakadás
Borongós, hűvös, szeles vasárnap délelőtt volt akkor. Gondtalanul dúdolgatva ültem a terecske szoborcsoportjának talpazatán, az egyik lószobor patája mellett, dúdolgattam, harangoztam szandálos lábammal, és közben valamilyen füzetet olvastam - hogy mit, azt nem tudom már. Fél füllel hallottam a templom vén harangját, ahogy misére szólítja a hívőket. Fogalmam sincs, hogy kerültem én oda, még mindig dühös voltam magamban elég rendesen. Hát micsoda szerencsétlen véletlen ez??? Mi a fenének kellett ennek így lennie? Ez olyan jellemző, ezek a rohadt véletlenek mindig engem kóstolgatnak. Már nem a végkifejlet bosszantott, azzal talán megbékéltem volna, hanem, hogy megvolt az esélyem, hogy ne így legyen, hanem minden legyen tökéletes - és persze nem kaptam meg. De tulajdonképpen, már nem is mérges voltam, csak kicsit szomorú - de ott akkor nem gondoltam rá. Felnéztem. Egészen fiatal, öltönyös kissrác szaporázta a lépteit, egyre közeledett. Elgondolkodva figyeltem finom kis alakját, rebbenő mozgását, lehajtott fejét, szőkésbarna tincsei puhán göndörödtek a füle mögé, tarkóján a fényes hajon megcsillant a napfény. Nagyon bájos kis embernek tűnt, sajnáltam, hogy le van hajtva a feje, mert így az arcát nem láthattam. Mintha menekült volna valami elől. Pedig nincs senki az utcán...Illetve... De. Mégis. Egy csapat fiú közeledett még az utca végéből, de messze voltak még. De mégis, ahogy figyeltem, úgy láttam, mégis csak előlük igyekszik. Még ilyen messziről is észre lehetett venni fejének ideges rándulását, és hogy mennyire remeg. Szegénykém. Na de semmi közöm hozzá. - Visszamélyedtem a füzetbe. Egy idő után ordibálás, röhögés, füttyögés ütött fülön, ingerülten felnéztem hát kellemes merengésemből, hogy mi ez?A nagyfiúk addigra utolérték a kicsit. Körülállták, lökdösték, csípkedték, piszkálták - rosszallóan húztam össze a szemöldökömet.
Eszembe jutott Mark - milyen ismerős a helyzet. Automatikusan körbenéztem egy Matthew-t keresve. De sehol senki. Eleredt az eső, de nemcsak szemerkélt, szakadni kezdett hirtelen, mintha dézsából öntenék. Pillanatokon belül ítéletidő lett, dörgött, villámlott. - A kissrác már a földön kínlódott, nyöszörgött, ordított sírva, próbált kiszabadulni a támadóitól, azok állatias kegyetlenséggel szórakoztak vele, ütötték, rúgták, vágták, ahol érték. ... Mit vétett nekik ez a fiú...???Most már rémülten néztem körül, kell itt lennie valahol egy Matthew-nek!!
...Sehol senki..
Zokogva ordított már a fiú, megvillant a borotvapenge, pedig nem láttam el odáig, és mégis... Már éreztem a vére illatát is, megcsapott, émelyített. Felszikrázott bennem a tűzszemű harag.
...Akkor én leszek Matthew!...
Felugrottam, zsebregyűrtem a füzetet, és elindultam feléjük. Hogy merik bántani, hogy mernek egy ujjal is hozzányúlni? ?? NINCS joguk hozzá! Nem törődtem vele, hogy ők 8-n vannak, én meg egyedül, nem érdekelt, mennyivel erősebbek.
Odaértem. Az eső csapkodott az arcomba, szinte láttam az őrjöngő félelmet, amivel az a szerencsétlen fiú ott a földön segítséget vár... Erősen lefogták, szegény csupa vér volt, belefáradt már a védekezésbe, kimerülten, reszketve sírt a földön, szája valami undormánnyal volt betömve, leszaggatták róla ünneplő öltönyét, félmeztelen volt ebben a rémes időben. - Azonnal engedjétek el! - hallottam a saját hangomat meglepő eréllyel - Hagyjátok békén, és takarodjatok el innen!!!
Megfordulnak, elengedik őt, de annyi ereje sincs, hogy elmeneküljön, hogy felkeljen. Fekszik szegény kábultan, zihál, és fájdalmasan nyöszörög. - Mit akarsz kiscsaj? - vigyorog az egyik, felém nyújtja a borotvát - Te is szeretnél vágni egyet a nyiszlett kis buzeránsba? Egye fene. Tessék.
Gyűlölettel meredtem rá, majd hirtelen mozdulattal kicsavartam a kezéből a pengét. Hosszan felsebezte a tenyerem, de nem érdekel, ledobom, rátaposok, nagyot reccsenve törik szét.
- Takarodjatok. - ismételtem meg dühödten. Szegény kissrác csak sírt elfojtottan a földön, arra se volt bátorsága, hogy kiordítsa a félelmét, fájdalmát, de hát.. Hogy tehettek ilyet.. Mi joguk volt ahhoz, hogy... Édes jó Isten, te miért hagyod ezt..? HOL VAGY ILYENKOR?
Fenyegetően lép közelebb, aki felajánlotta a borotvát, magam se tudom, hogy, de visszakézből vágom pofon, még az én fülem is cseng. Vártam, hogy most aztán én is megkapom, akkor megkapom, nem bánom, de akkor se nézhetem tétlenül, ahogy ezt a szerencsétlen gyereket bántják!Terpeszbe álltam, csípőre tett kézzel vártam, hogy visszaüt.De csoda történt, legyintett, intett, mire elengedték a fiút és röhögve elszaladtak. - Rohadt szemetek! - üvöltöttem utánuk - Mocskos disznók, csak... - szaladtam utánuk pár lépést, hangomat elhordta a vihar.Visszafordultam. A fiú erőlködve oldalra fordította a fejét, és fuldokolva köhögte fel a sarat, amit leerőszakoltak a torkán. Vérrel keveredett, rózsaszínű nyál szivárgott a szájából. - Jól vagy...? - térdeltem le mellé. Milyen hülye kérdés, hiszen jól láttam, hogy NEM. Ő aléltan nézett föl. Ahogy a szemébe néztem, meg kellett döbbenjek.Nem tudom, hogy kerültem a történetbe, de ez TÉNYLEG Mark... Nem hasonlított egyik ˝Mark˝ra sem, azok közül, akiket eddig láttam, pedig azt hittem, anak a Marknak a bája, szépsége utánozhatatlan. De nem.EZ a fiú hihetetlenül, angyalian szép volt, még így is, összetörve, szárnyaszegetten, ártatlan, gyerekes arcú, szemében ott ült a megénekelt titkos félelem. Hatalmas, türkizkék szeme volt, finom kis orra, vékony szája. Szóval, hát ilyen vagy, drága kis Mark. Egész testében rázta a hideg, még nem nyugodott meg, hüppögve sírt. Eszembe jutott Matthew, most az ő szerepében vagyok itt... Levettem a széldzsekimet, és csupasz vállára terítettem. - Nagyon fáj...? - vettem szemügyre szörnyű sérüléseit, szegény meg se próbált védekezni, teljes sokkot kapott. Mintha az egész világ őt akarná bántani, és ő az áldozatok esélytelen nyugalmával hagyja, hogy azt tegyék vele, amit akarnak.- Te.. Te vagy az őrangyalom...? - motyogta, rámmosolygott kínlódva, könnyei fátylán át. Igazi kis hős ez a fiú, szóval ezt érezted akkor, Matt, amikor segítettél neki...? Segíteni.. Jó... Ha tudnád, hogy a te történetedet játsszák, mint a cirkuszban, egy olcsó kocsmában, olyan emberek, akiknek fogalma sem lehet arról min mentél keresztül...? De nem számít, most már nem. Most majd minden rendbejön, kicsi Mark, lesznek barátaid, befutsz, híres leszel, lehet, hogy most fáj, de hidd el, hogy...
/2007. március/
2009. március 8., vasárnap
Egyszerű út
Keletkezés: Ez egy viccesre sikeredett átköltés, Serbis-Palis, semmi személyeskedő nem akart benne lenni, csak úgy viccből.:)
Egyszerű út
Serbi:
Érted most a nép kiált,
Mégsem szórok rád átkot…
Most túl jól áll a szénád,
De vigyázz, mert bukhatsz nagyot!
Pali:
Nincs veled semmi dolgom,
Hisz nem én hagytam el hazám..
Serbi:
Vádad végsőkig megindít, de megkaptam mi jár:
Új egyezséget kínáltak: itt Bécsben lépj fel már!
Az ostoba harcból soha nem lesz elég,
Köztünk nem születik soha új szövetség!
Itt már nem azt kell néznünk, ki volt előbb Thomas:
Az túl egyszerű…
Az NAIVITÁS!
Pali:
Veled meg nem oszthatom,
Mit gondolok magamban…
Hisz nekem van jobb hangom,
Nem köt hát elszámolás!
Serbi:
Hogy kinek van jobb hangja..?
Palkó, vitatkozzunk még…
Pali:
Engem te meg nem ítélhetsz, hisz ˝gondod csak az Ég˝
Egyszerű Júdás vagy, nem vonz az együttlét!
Ki nagy vízre indul, annak tudnia kell,
Történjen bármi, de hazáját nem hagyja el!
Legyen bármilyen vonzó külföld… Na, csodás!
Az egyszerű út csak NAIVITÁS!
Serbi:
Na ehhez mit szóljak?
Lepereg rólad erkölcs, vallás! Pali
Gondold meg, zenéd mennyit ér, Le a vallás? Csupán
Eltűnsz a süllyesztőben, érzem! Legifjabb Jézus
voltam
Felnőttem,befutottam
Bennem csak zene szól már! NEM
Együtt:
KI nagy vízre indul, annak tudnia kell,
Kire számíthat ő,
És ki nem hagyja el!
Legyen bármilyen vonzó
Egy új állomás,
Az egyszerű út
Az NAIVITÁS!
És nincs már több refrén,
nincs megalkuvás!
/2006. május/
Egyszerű út
Serbi:
Érted most a nép kiált,
Mégsem szórok rád átkot…
Most túl jól áll a szénád,
De vigyázz, mert bukhatsz nagyot!
Pali:
Nincs veled semmi dolgom,
Hisz nem én hagytam el hazám..
Serbi:
Vádad végsőkig megindít, de megkaptam mi jár:
Új egyezséget kínáltak: itt Bécsben lépj fel már!
Az ostoba harcból soha nem lesz elég,
Köztünk nem születik soha új szövetség!
Itt már nem azt kell néznünk, ki volt előbb Thomas:
Az túl egyszerű…
Az NAIVITÁS!
Pali:
Veled meg nem oszthatom,
Mit gondolok magamban…
Hisz nekem van jobb hangom,
Nem köt hát elszámolás!
Serbi:
Hogy kinek van jobb hangja..?
Palkó, vitatkozzunk még…
Pali:
Engem te meg nem ítélhetsz, hisz ˝gondod csak az Ég˝
Egyszerű Júdás vagy, nem vonz az együttlét!
Ki nagy vízre indul, annak tudnia kell,
Történjen bármi, de hazáját nem hagyja el!
Legyen bármilyen vonzó külföld… Na, csodás!
Az egyszerű út csak NAIVITÁS!
Serbi:
Na ehhez mit szóljak?
Lepereg rólad erkölcs, vallás! Pali
Gondold meg, zenéd mennyit ér, Le a vallás? Csupán
Eltűnsz a süllyesztőben, érzem! Legifjabb Jézus
voltam
Felnőttem,befutottam
Bennem csak zene szól már! NEM
Együtt:
KI nagy vízre indul, annak tudnia kell,
Kire számíthat ő,
És ki nem hagyja el!
Legyen bármilyen vonzó
Egy új állomás,
Az egyszerű út
Az NAIVITÁS!
És nincs már több refrén,
nincs megalkuvás!
/2006. május/
Rómeó és Júlia - Júlia búcsúja
Keletkezés: Mint mondtam, játszottam átköltőset. Nem egyszer. Íme még egy korai zsenge.:)
Rómeó és Júlia - Júlia búcsúja
Oszlik már a révület,
Veled, mégis nélküled...
Mert hiába vagy itt velem,
drága tested már hideg...
Hogy mi lesz a sorsunk már?
Ránk most már a Halál vár...
Ne faggasatok már engem,
testem-lelkem remeg, fáj...
Így tarts hát meg engem végül...
Halálom kívánom,
a Te csókodra vágyom...
Jaj, úgy vonz a végzet...
A halál dala szól benem,
ennyit ér hát a szerelem...?
Átkozott, durva világ,
az Ég sújtsa le VEronát!
Hagytátok, hogy ezt történjen,
nem maradok itt tovább...
Várj, drágám, rám!
Máris jövök utánad...
Szeretlek, követlek...
Féltettelek, és ez lett...
Nélküled nem élek,
a túlvilágra így megyünk,
boldogok csak ott lehetünk...
/2005 április/
Rómeó és Júlia - Júlia búcsúja
Oszlik már a révület,
Veled, mégis nélküled...
Mert hiába vagy itt velem,
drága tested már hideg...
Hogy mi lesz a sorsunk már?
Ránk most már a Halál vár...
Ne faggasatok már engem,
testem-lelkem remeg, fáj...
Így tarts hát meg engem végül...
Halálom kívánom,
a Te csókodra vágyom...
Jaj, úgy vonz a végzet...
A halál dala szól benem,
ennyit ér hát a szerelem...?
Átkozott, durva világ,
az Ég sújtsa le VEronát!
Hagytátok, hogy ezt történjen,
nem maradok itt tovább...
Várj, drágám, rám!
Máris jövök utánad...
Szeretlek, követlek...
Féltettelek, és ez lett...
Nélküled nem élek,
a túlvilágra így megyünk,
boldogok csak ott lehetünk...
/2005 április/
ÉS MI ÉLÜNK...!
Keletkezés: Rent, Collins gyászát próbáltam megérteni.
ÉS MI ÉLÜNK...!
Hogy lényegültél át egy másik világba...?
Hosszú, kemény harc, mi letört Téged
szorosan átfogtalak én, de hiába...!
Végleg kihúnyt pislákoló fényed.
Szemed nagyranyílt, mert féltél a Haláltól
óvtalak volna, fogtam a kezed...
Isten mentett volna...! Nem megy ez magától.
Életemnél jobban szerettelek.
Hogy féltél, szerelmem...! Kapaszkodtál belém,
könyörögve, kérve suttogtad nevem
Szemedből Halálfélelem sütött felém
Én is sírtam már, hogy még maradj velem...!
Karomban remegtél... Szívem szakadt érted
Téged sok lázálmod tartott fogva:
Öleltelek magamhoz, ahogyan kérted,
éreztem: Kezed az enyémet fogja...
A gyilkos kór ölelt, fogta testedet
Hozzásimultál: Erre vágytál rég
Vágytál erre nagyon, hogy így szeressenek
Lázasan suttogtál: ˝Még, gyere, még!˝
Bár én öleltelek volna ilyen melegen,
forrón, odaadón: Érezd, hogy szeretlek
Te vagy nekem az édes, igazi szerelem.
Ha fáztál? Mindig karomba vettelek...
Élettelen test... Csak.. Ez maradt belőled
és hideg vagy már, akár a halál...!
Oly sokat kaptam én édesem tetőled
a legszebb lenne... De te nem vagy már...
Érzem már, hogy támad a lappangó betegség
Követlek Téged... Nem is sokára...
Odafent majd várjál rám, hogy számba vehessék:
Szerettük egymást.. És nem hiába...
Túl gyorsan éltél te, és milyen keveset
Szerelmed kevés időt volt enyém...
Krted: Csókoljalak még, sokat, heveset,
mert életre most már nincs semmi remény...
/Angelnek/
ÉS MI ÉLÜNK...!
Hogy lényegültél át egy másik világba...?
Hosszú, kemény harc, mi letört Téged
szorosan átfogtalak én, de hiába...!
Végleg kihúnyt pislákoló fényed.
Szemed nagyranyílt, mert féltél a Haláltól
óvtalak volna, fogtam a kezed...
Isten mentett volna...! Nem megy ez magától.
Életemnél jobban szerettelek.
Hogy féltél, szerelmem...! Kapaszkodtál belém,
könyörögve, kérve suttogtad nevem
Szemedből Halálfélelem sütött felém
Én is sírtam már, hogy még maradj velem...!
Karomban remegtél... Szívem szakadt érted
Téged sok lázálmod tartott fogva:
Öleltelek magamhoz, ahogyan kérted,
éreztem: Kezed az enyémet fogja...
A gyilkos kór ölelt, fogta testedet
Hozzásimultál: Erre vágytál rég
Vágytál erre nagyon, hogy így szeressenek
Lázasan suttogtál: ˝Még, gyere, még!˝
Bár én öleltelek volna ilyen melegen,
forrón, odaadón: Érezd, hogy szeretlek
Te vagy nekem az édes, igazi szerelem.
Ha fáztál? Mindig karomba vettelek...
Élettelen test... Csak.. Ez maradt belőled
és hideg vagy már, akár a halál...!
Oly sokat kaptam én édesem tetőled
a legszebb lenne... De te nem vagy már...
Érzem már, hogy támad a lappangó betegség
Követlek Téged... Nem is sokára...
Odafent majd várjál rám, hogy számba vehessék:
Szerettük egymást.. És nem hiába...
Túl gyorsan éltél te, és milyen keveset
Szerelmed kevés időt volt enyém...
Krted: Csókoljalak még, sokat, heveset,
mert életre most már nincs semmi remény...
/Angelnek/
Hazám, hazám, te mindenem
Keletkezés: A nagy fekepali - aki akkor még szintén érdemes volt az önzetlen csodálatra - az Operában énekelt 2006 március 15.-én, és gyönyörű volt, mesehőst, regehőst láttam magam előtt.
Hazám, hazám ,te mindenem
˝Sajgó sebét felejti Bánk˝
Zeng egy ifjú, lángoló hang.
Tüzes bélyegét nyomja ránk,
akár egy kongó, érces harang,
úgy zeng-zúg szívünkbe vágva
Feltámasztva a dicső múltat.
Nőttön nő, száll a világra,
a lelkekben himnuszok gyúlnak.
Sajgó sebét Bánk feledje,
Ő az ifjú forradalom.
Méltóképpen emlékezve...
A fiatalság teljhatalom!
Ott áll ő... Szeme szikrázik,
alakját tűz öleli át,
a kokárda sem hiányzik,
dalban védi ő a hazát.
Hol van már Bánk...? Porrá lett rég!
Feltámasztja érces hanggal,
ifjú ember, de tehetség,
és ez felér minden ranggal.
Lángot szór az egész lénye,
Lobog haja, öklöz keze,
Földöntúli fehér fénye,
a hévtől kitágul a szeme.
A hévtől kitágul a szeme
Földöntúli fehér fénye,
lobog haja, öklöz keze,
Lángot szór az egész lénye!
És ez felér minden ranggal.
ifjú ember, de tehetség,
Feltámasztja érces hanggal
Pedig hol Bánk?... Porrá lett rég...
dalban védi ő a hazát,
a kokárda sem hiányzik.
alakját tűz öleli át,
És csak áll... Szeme szikrázik,
A fiatalság teljhatalom!
Méltóképpen emlékezve...
Ő az ifjú forradalom.
Sajgó sebét Bánk feledje,
a lelkekben himnuszok gyúlnak.
Nőttön nő, száll a világra,
Feltámasztva a dicső múltat.
úgy zeng-zúg szívünkbe vágva,
akár egy kongó, érces harang...
Tüzes bélyegét nyomja ránk,
Zeng egy ifjú, lángoló hang:
S ... ˝Sajgó sebét felejti Bánk˝...
/2006. március 15/
Hazám, hazám ,te mindenem
˝Sajgó sebét felejti Bánk˝
Zeng egy ifjú, lángoló hang.
Tüzes bélyegét nyomja ránk,
akár egy kongó, érces harang,
úgy zeng-zúg szívünkbe vágva
Feltámasztva a dicső múltat.
Nőttön nő, száll a világra,
a lelkekben himnuszok gyúlnak.
Sajgó sebét Bánk feledje,
Ő az ifjú forradalom.
Méltóképpen emlékezve...
A fiatalság teljhatalom!
Ott áll ő... Szeme szikrázik,
alakját tűz öleli át,
a kokárda sem hiányzik,
dalban védi ő a hazát.
Hol van már Bánk...? Porrá lett rég!
Feltámasztja érces hanggal,
ifjú ember, de tehetség,
és ez felér minden ranggal.
Lángot szór az egész lénye,
Lobog haja, öklöz keze,
Földöntúli fehér fénye,
a hévtől kitágul a szeme.
A hévtől kitágul a szeme
Földöntúli fehér fénye,
lobog haja, öklöz keze,
Lángot szór az egész lénye!
És ez felér minden ranggal.
ifjú ember, de tehetség,
Feltámasztja érces hanggal
Pedig hol Bánk?... Porrá lett rég...
dalban védi ő a hazát,
a kokárda sem hiányzik.
alakját tűz öleli át,
És csak áll... Szeme szikrázik,
A fiatalság teljhatalom!
Méltóképpen emlékezve...
Ő az ifjú forradalom.
Sajgó sebét Bánk feledje,
a lelkekben himnuszok gyúlnak.
Nőttön nő, száll a világra,
Feltámasztva a dicső múltat.
úgy zeng-zúg szívünkbe vágva,
akár egy kongó, érces harang...
Tüzes bélyegét nyomja ránk,
Zeng egy ifjú, lángoló hang:
S ... ˝Sajgó sebét felejti Bánk˝...
/2006. március 15/
Hazudott a nyár tétel
Keletkezés: Fiktív személyhez, a Hazudott a nyár dallamára, ügyetlenül, sokat foglalkoztatott az a dal is, nem tudtam, hogy valaha a sorsom lesz...
(cím nélkül) Hazudott a nyár tétel.
Hetyke kis ember...?
Sokkal több ennél...
Hangja szól, és érzed:
a véred is zenél...
Szív szeme kékje,
kristálytisztán csillan
örvény-mélye...
Magával ragad,
elakad szavad:
Nem tudod már fékezni magad...
Elborít a hév,
eltelhet száz év,
olyan helyre visz,
hol nem számít a név!
Megbűvölt ő, megigézett,
aztán végleg semivé lett...
Azóta várom,
újra lássam hát
A sors bélyegétől
megjelzett arcát...
Arra tanít ő,
hogy lehet minden kő,
Csak szeress! És te légy az első!
Angyal vagy ördög? Bár tudnám!
Szeméből egy gyermek néz le rám,
Csak ő senki más,
ki tudja, hogy az Élet
végleg semmivé lett,
de jő még változás...
/2006 március/
(cím nélkül) Hazudott a nyár tétel.
Hetyke kis ember...?
Sokkal több ennél...
Hangja szól, és érzed:
a véred is zenél...
Szív szeme kékje,
kristálytisztán csillan
örvény-mélye...
Magával ragad,
elakad szavad:
Nem tudod már fékezni magad...
Elborít a hév,
eltelhet száz év,
olyan helyre visz,
hol nem számít a név!
Megbűvölt ő, megigézett,
aztán végleg semivé lett...
Azóta várom,
újra lássam hát
A sors bélyegétől
megjelzett arcát...
Arra tanít ő,
hogy lehet minden kő,
Csak szeress! És te légy az első!
Angyal vagy ördög? Bár tudnám!
Szeméből egy gyermek néz le rám,
Csak ő senki más,
ki tudja, hogy az Élet
végleg semmivé lett,
de jő még változás...
/2006 március/
Mária-dal
Keletkezés: Említettem már az álmodozós férjhezmenős korszakaimat... Ez is oylasmi, kis Hogy szeressem őt mondd beütéssel.:)
Mária - dal
Én hogy szeressem őt, mondd?
Oly nehéz róla szólnom...
Érzem, rövid az időnk,
éltem őt és aggódom...
Miért is oly más mint én?
Tűz emészt, hogyha látom...
Tudom, senki vagyok, de lásd:
Titikon én mindig várom...
Bőre finom, lágy,de az idő telt...
Homlokán mély ránc,
miért oly gondterhelt?
Látom, messze van a cél még,
hogyan szeressem, úgy segítenék!
Gondját én mind átvállalnám,
teherként ül rajta, vállán...
Lassan vége lesz mindennek,
és semmit nem tehetek...
Akkor, álmomban
mindent láttam én,
vére végigfolyt
bőre fehérén...
Arca nem mozdult,
sápadt, hideg volt...
Azt sem tudtam már,
élő-e vagy holt?
Mégegyszer, utolszor mélyen rámnézett,
és elhurcolták őt...
Nem hiszek semmiben, őt remélem én,
hogy kisüt még a nap, lesz még az enyém...
Ó, hogy fognám át, ó, hogy szorítnám,
megmenteném őt, halni nem hagynám!
Bár mit is tehetnék? Gyenge nő vagyok...
De ha hal, véle halok...
Úgy vágyom őt, úgy vágyom őt,
mindig csak őt...
/2006 február/
Mária - dal
Én hogy szeressem őt, mondd?
Oly nehéz róla szólnom...
Érzem, rövid az időnk,
éltem őt és aggódom...
Miért is oly más mint én?
Tűz emészt, hogyha látom...
Tudom, senki vagyok, de lásd:
Titikon én mindig várom...
Bőre finom, lágy,de az idő telt...
Homlokán mély ránc,
miért oly gondterhelt?
Látom, messze van a cél még,
hogyan szeressem, úgy segítenék!
Gondját én mind átvállalnám,
teherként ül rajta, vállán...
Lassan vége lesz mindennek,
és semmit nem tehetek...
Akkor, álmomban
mindent láttam én,
vére végigfolyt
bőre fehérén...
Arca nem mozdult,
sápadt, hideg volt...
Azt sem tudtam már,
élő-e vagy holt?
Mégegyszer, utolszor mélyen rámnézett,
és elhurcolták őt...
Nem hiszek semmiben, őt remélem én,
hogy kisüt még a nap, lesz még az enyém...
Ó, hogy fognám át, ó, hogy szorítnám,
megmenteném őt, halni nem hagynám!
Bár mit is tehetnék? Gyenge nő vagyok...
De ha hal, véle halok...
Úgy vágyom őt, úgy vágyom őt,
mindig csak őt...
/2006 február/
Haláltánc - A Pókasszony csókja
Keletkezés: Flórának írtam, mikor ott kellett hagyjam az MMT- t. Tőle hallottam először a Pókasszonyról, és annyira a mienk volt, hogy így tudtam a legjobban elbúcsúzni tőle.
Haláltánc- a Pókasszony csókja
Te vagy az a férfi,
Akit én szerettem,
Percig sem bántam meg,
Amit érted tettem.
Téged szerettelek,
Most már csak hallgatok
Most már minden mindegy,
Már úgyis meghalok
A mocskos utca kövén
Remegve térdelek
Félve fohászkodok:
Csak meg ne öljenek!
Hideg pisztolycsövet
Fejemhez szegeznek
- Fáj, de már nem félek!-
Üzenem szemednek
Hogy is fájhatna már?
Csak Téged féltelek
Miután nem leszek,
Mi történik Veled?
Mi lesz veled, Ó, mondd?
Úgy végzed, mint Én?
Véredbe fagyottan
Az utca kövén?
Féltem a Haláltól,
De így most jó.. Így nem
Hogy az arcod látom,
Míg nyitva van szemem.
Itt hever majd testem
Gyilkos gúzsba kötve
Jótékonyan takar
Az éj hullacsöndje
Pókasszony, ne gyere!
Ó, ne csókolj még!
Akiért meghaltam,
Látványa nem elég!
Keserű ajakad
Ne érje a számat!
Hogyha eddig vártál,
Vérszomjad még várhat!
Amíg élsz, Valentin,
Lelkem lesz veled,
Olyan halt meg érted
Aki most is szeret.
Már nem érzek semmit,
Már csak az fáj nagyon,
Már hiába próbál,
Már nem mozdul a karom.
Lelkem ugyan él még,
Mert az még nem halott
De testem a földön
Látod? Vérbe fagyott
Pókasszony értem jött,
Haláltáncát járom,
De érzem nagyon jól,
A Te lelked várom
De hogyha ő úgy dönt,
Már nem várhatok rád,
Most jövök én, majd te,
Ő nem vár már tovább
Búcsúznom kell most már
Elmém birtokolja
Az ajkamon ég már
A Pókasszony csókja…
/2005.06.13 /
Haláltánc- a Pókasszony csókja
Te vagy az a férfi,
Akit én szerettem,
Percig sem bántam meg,
Amit érted tettem.
Téged szerettelek,
Most már csak hallgatok
Most már minden mindegy,
Már úgyis meghalok
A mocskos utca kövén
Remegve térdelek
Félve fohászkodok:
Csak meg ne öljenek!
Hideg pisztolycsövet
Fejemhez szegeznek
- Fáj, de már nem félek!-
Üzenem szemednek
Hogy is fájhatna már?
Csak Téged féltelek
Miután nem leszek,
Mi történik Veled?
Mi lesz veled, Ó, mondd?
Úgy végzed, mint Én?
Véredbe fagyottan
Az utca kövén?
Féltem a Haláltól,
De így most jó.. Így nem
Hogy az arcod látom,
Míg nyitva van szemem.
Itt hever majd testem
Gyilkos gúzsba kötve
Jótékonyan takar
Az éj hullacsöndje
Pókasszony, ne gyere!
Ó, ne csókolj még!
Akiért meghaltam,
Látványa nem elég!
Keserű ajakad
Ne érje a számat!
Hogyha eddig vártál,
Vérszomjad még várhat!
Amíg élsz, Valentin,
Lelkem lesz veled,
Olyan halt meg érted
Aki most is szeret.
Már nem érzek semmit,
Már csak az fáj nagyon,
Már hiába próbál,
Már nem mozdul a karom.
Lelkem ugyan él még,
Mert az még nem halott
De testem a földön
Látod? Vérbe fagyott
Pókasszony értem jött,
Haláltáncát járom,
De érzem nagyon jól,
A Te lelked várom
De hogyha ő úgy dönt,
Már nem várhatok rád,
Most jövök én, majd te,
Ő nem vár már tovább
Búcsúznom kell most már
Elmém birtokolja
Az ajkamon ég már
A Pókasszony csókja…
/2005.06.13 /
Elaludt örökre
Keletkezés: West Side Story és Riff
Elaludt örökre...
Halkan lépj, ne pisszenj! Riff ül ott a széken,
látod, meg e moccan... Csendben alszik szépen.
Hátulról, csak szöszke, borzas fejét látjuk,
hogy ideforduljon, mi most csak ezt várjuk
Ritkán fordul elő, hallod-e barátom,
hogy Riffünket így elnyomja az álom...
Mindig a mozgalom, harc jár a fejében,
Biztosan most is ezt álmodhatja éppen.
Kerüljük csak őt meg! Nézzünk az arcába!
Ily nagyon nyugodtnak még senki sem látta...
Hisz soha meg nem áll, mindig pörög, szalad...
Most már olyan mindegy, ha mindig ilyen marad
Most épp itt alszik ő: Félrebillent fejjel,
szorosan lezárt és ki nem nyíló szemmel.
Szája tátva... Ajka el van nyílva résre.
Oly rémült az egész arckifejezése
Csak mozdulatlanul lóg le egyik karja,
másikat meg szenvedőn a hasán tartja
Úgy látszik, hogy szörnyű súlyosat hibázott,
ernyedt ujjai közt a vére szivárog.
De hát... Ő volt Riff! A JETeknek vezére!
KInek a bűne, hogy most folyik a vére?
Arcán vajon kinek látszik meg az ökle?
Riff békésen alszik... Elaludt örökre...
/2004 október/
Elaludt örökre...
Halkan lépj, ne pisszenj! Riff ül ott a széken,
látod, meg e moccan... Csendben alszik szépen.
Hátulról, csak szöszke, borzas fejét látjuk,
hogy ideforduljon, mi most csak ezt várjuk
Ritkán fordul elő, hallod-e barátom,
hogy Riffünket így elnyomja az álom...
Mindig a mozgalom, harc jár a fejében,
Biztosan most is ezt álmodhatja éppen.
Kerüljük csak őt meg! Nézzünk az arcába!
Ily nagyon nyugodtnak még senki sem látta...
Hisz soha meg nem áll, mindig pörög, szalad...
Most már olyan mindegy, ha mindig ilyen marad
Most épp itt alszik ő: Félrebillent fejjel,
szorosan lezárt és ki nem nyíló szemmel.
Szája tátva... Ajka el van nyílva résre.
Oly rémült az egész arckifejezése
Csak mozdulatlanul lóg le egyik karja,
másikat meg szenvedőn a hasán tartja
Úgy látszik, hogy szörnyű súlyosat hibázott,
ernyedt ujjai közt a vére szivárog.
De hát... Ő volt Riff! A JETeknek vezére!
KInek a bűne, hogy most folyik a vére?
Arcán vajon kinek látszik meg az ökle?
Riff békésen alszik... Elaludt örökre...
/2004 október/
Berger fohásza
Keletkezés: Talán le sem kell írnom. Kit ne rendítene meg a Hairből Berger sorsa?
Berger fohásza
Uram! Úgy intézted az én életem,
hogy harc hevében golyó végezzen velem!
Vietnámi dzsungel forró rejtekén
tífusz, s malária legyen az enyém.
Nem kaptam kiképzést, csak benned bízhatok,
Uram, teremtőm, én élni akarok!
Hisz szabad ösztönt is TE adtál nekem,
Mely arra sarkall, hogy éljem életem!
Hogy hagyhatod azt, hogy két nép harcoljon?
Hogy kiírtsák egymást, és gyűlöljék vakon?
Nem mondhatjuk ki azt, ha valaki fél,
és ez annyiunkat halálra ítél!
Nem mi csináltuk ezt, mégis harcolunk,
és mennyien fogjuk otthagyni fogunk!
Azért, mert ők sárgák? Mi meg fehérek?
Mégis öljük egymást... Tudnám, hogy minek...???
Úgy rémlik előttem, mint egy rémálom,
hogy fel kellett adnom a szabadságom!
Hisz tudtad jól ott fönt: Ez lételemem!
Csak szabadon tudom élni életem!
Behívóm porrá lett, ezt nem tagadom,
hogy elhurcoljanak? Nincs az a vagyon!
Ezért büntetsz most Te? Mert törvényt szegtem?
Nincs már az a csoda, mi menthet engem...
De ha így alakult, csak annyit kérek
(hogyha lehet még alkudozni véled)
Nekem már hiába, nekem nincsen miért,
csak a többieknek mentsed életét!
De én bízom abban, hogy még élhetek,
sőt, talán épségben hazatérhetek!
A másik félnek sose kelljen valljak...
Úgy kérlek, Istenem! Ne hagyd, hogy meghaljak!
/2004. december/
Berger fohásza
Uram! Úgy intézted az én életem,
hogy harc hevében golyó végezzen velem!
Vietnámi dzsungel forró rejtekén
tífusz, s malária legyen az enyém.
Nem kaptam kiképzést, csak benned bízhatok,
Uram, teremtőm, én élni akarok!
Hisz szabad ösztönt is TE adtál nekem,
Mely arra sarkall, hogy éljem életem!
Hogy hagyhatod azt, hogy két nép harcoljon?
Hogy kiírtsák egymást, és gyűlöljék vakon?
Nem mondhatjuk ki azt, ha valaki fél,
és ez annyiunkat halálra ítél!
Nem mi csináltuk ezt, mégis harcolunk,
és mennyien fogjuk otthagyni fogunk!
Azért, mert ők sárgák? Mi meg fehérek?
Mégis öljük egymást... Tudnám, hogy minek...???
Úgy rémlik előttem, mint egy rémálom,
hogy fel kellett adnom a szabadságom!
Hisz tudtad jól ott fönt: Ez lételemem!
Csak szabadon tudom élni életem!
Behívóm porrá lett, ezt nem tagadom,
hogy elhurcoljanak? Nincs az a vagyon!
Ezért büntetsz most Te? Mert törvényt szegtem?
Nincs már az a csoda, mi menthet engem...
De ha így alakult, csak annyit kérek
(hogyha lehet még alkudozni véled)
Nekem már hiába, nekem nincsen miért,
csak a többieknek mentsed életét!
De én bízom abban, hogy még élhetek,
sőt, talán épségben hazatérhetek!
A másik félnek sose kelljen valljak...
Úgy kérlek, Istenem! Ne hagyd, hogy meghaljak!
/2004. december/
Első illúziómnak
Keletkezés: Én is voltam kicsilány, én is voltam nagyonrajongó. :) Írtam is a példaképemnek. Mert ő az volt. Akkor még. Neki is odaadtam, tisztára meghatódott. Azóta nem hiszem hogy meghatódik egy ilyenen...
Első illúziómnak
Mindenféle kritika
Énekét nem zavarja
Sok elvárás ha gyötri,
Zenéjével legyőzi!
Á, mindegy, hogy épp mit játszik,
Révületbe ejt mindenkit!
Ostoba az mind, aki
Sosem nézi játszani.
Ámulva figyelni jó,
Riff, Mozart, Benvolio!
Példaképem ő nékem,
Ám mindenben megnézem,
Dalol és játszik - M.Á.Zs-képpen
Zúg bizony a taps, hogyha
Süvít hangja dalolva.
Olyan természetes ez,
Lám, mint hogy neki szól e vers!
Tőlem - Neki.
Szeretettel:
Rebi
/2005. augusztus/
Első illúziómnak
Mindenféle kritika
Énekét nem zavarja
Sok elvárás ha gyötri,
Zenéjével legyőzi!
Á, mindegy, hogy épp mit játszik,
Révületbe ejt mindenkit!
Ostoba az mind, aki
Sosem nézi játszani.
Ámulva figyelni jó,
Riff, Mozart, Benvolio!
Példaképem ő nékem,
Ám mindenben megnézem,
Dalol és játszik - M.Á.Zs-képpen
Zúg bizony a taps, hogyha
Süvít hangja dalolva.
Olyan természetes ez,
Lám, mint hogy neki szól e vers!
Tőlem - Neki.
Szeretettel:
Rebi
/2005. augusztus/
Rómeó és Júlia - Egy nap
Keletkezés: Egy időben gyakran szórakoztam azzal, hogy már meglévő dalszövegeket újraírtam, hogy saját szöveggel énekelhessem:) Ez volt a kedvencem:
Rómeó és Júlia: Egy nap
Rómeó:
Most már az Élet hív,
Kalandok várnak rám!
Hisz engem vár minden nő, és minden leány!
A sok szerető szív
mind értem epedett!
Olyan sok szeretett..
De én senkit sem tudtam szívből!
Nem én onnan kintről!
Színlelni oly rossz, érzem!
Hát küldj valakit nékem!
Júlia:
Ha nincs, ki várna Rád,
Hisz fiatal vagy még,
de nem értik, hogy nékem mindez nem elég!
Van ki csak rám vár,
bár megtalálnám már,
ki karjával átfog,
és nincs már több átok, szeret végleg!
Szent Ég, küldd el kérlek!
Álmom váltsd valóra,
Úgy vágyom már a csókra!
Rómeó:
Holnap
Másképpen lesz minden,
Felkeltik a szívem!
Júlia:
Holnap
Felvirrad a nagy nap,
jön, kire csak szívem várhat!
Együtt:
Holnap
megszólít az Élet!
Elküldi kit kérek...
Eljön, ó, mennyire vágyom!
Szinte már itt látom, rámnéz
És nem hagy el többé!
Csakis érted élek, téged szeretnélek!
Más nékem már nem kell,
halál sem választ el!
Együtt megyünk az égbe fel...
Rómeó:
Egy nap...
Júlia:
Egy nap...
/2005 november/
Rómeó és Júlia: Egy nap
Rómeó:
Most már az Élet hív,
Kalandok várnak rám!
Hisz engem vár minden nő, és minden leány!
A sok szerető szív
mind értem epedett!
Olyan sok szeretett..
De én senkit sem tudtam szívből!
Nem én onnan kintről!
Színlelni oly rossz, érzem!
Hát küldj valakit nékem!
Júlia:
Ha nincs, ki várna Rád,
Hisz fiatal vagy még,
de nem értik, hogy nékem mindez nem elég!
Van ki csak rám vár,
bár megtalálnám már,
ki karjával átfog,
és nincs már több átok, szeret végleg!
Szent Ég, küldd el kérlek!
Álmom váltsd valóra,
Úgy vágyom már a csókra!
Rómeó:
Holnap
Másképpen lesz minden,
Felkeltik a szívem!
Júlia:
Holnap
Felvirrad a nagy nap,
jön, kire csak szívem várhat!
Együtt:
Holnap
megszólít az Élet!
Elküldi kit kérek...
Eljön, ó, mennyire vágyom!
Szinte már itt látom, rámnéz
És nem hagy el többé!
Csakis érted élek, téged szeretnélek!
Más nékem már nem kell,
halál sem választ el!
Együtt megyünk az égbe fel...
Rómeó:
Egy nap...
Júlia:
Egy nap...
/2005 november/
Emlékedre
Keletkezés: Kilencedikesek voltunk csak, épp, hogy megnyugodtunk az új környezetben, mikor borzalmas dolog történt: Meghalt egy fiú az iskolában, a közvetlen közelünkben, az egyik kedvenc tanárunk osztályából....
Emlékedre.
Átkozott légy, Halál! Miért kellett ő neked?
Mért pont érte kellett nyújtani a kezed?
Mindenki odadón hajtja le a fejét,
Senki nem néz fel, mind lesüti a szemét.
Miért nem könyörülsz...? Két szülője várja,
de nem maradt más nekik: csak Egy mécses lángja...
Gimnazista volt még: semmitsem élt szinte,
Mikor betegsége magával elvitte...
Osztályában pedig üres egy hely... Hol van?
Egy lyuk jelzi a helyét a tornasorban.
Az ő folyosóján a levegő fagyott:
Kardos Gergő minket örökre itthagyott...
Fényképe alatt a mécseslángok fénye
mélyen belevágnak az ember szívébe.
Személyét most ennyi jelképezi nálunk:
Mintha mondanák: ˝Gyere! Visszavárunk!˝
Nincs is semmi más a fekete-fehér képen:
EGy komoly arcú fiú fényképez éppen.
A fekete szalag pont úgy lóg le róla,
mintha a Halálnak lenne a szignója...
És a gyertyalángok lobognak derengve,
burkolják emlékét komor sejtelembe.
Úgy hajladoznak az aprócska fények:
mintha irányítná halhatatlan lélek...
Itt az iskolában is... Mind gyászoljuk őt!
Ismerőseinek adjon az Ég erőt...
Emléke itt maradt, mindenkiben él,
...S a fekete zászlót kinn lengeti a szél...
/2005 október/
Emlékedre.
Átkozott légy, Halál! Miért kellett ő neked?
Mért pont érte kellett nyújtani a kezed?
Mindenki odadón hajtja le a fejét,
Senki nem néz fel, mind lesüti a szemét.
Miért nem könyörülsz...? Két szülője várja,
de nem maradt más nekik: csak Egy mécses lángja...
Gimnazista volt még: semmitsem élt szinte,
Mikor betegsége magával elvitte...
Osztályában pedig üres egy hely... Hol van?
Egy lyuk jelzi a helyét a tornasorban.
Az ő folyosóján a levegő fagyott:
Kardos Gergő minket örökre itthagyott...
Fényképe alatt a mécseslángok fénye
mélyen belevágnak az ember szívébe.
Személyét most ennyi jelképezi nálunk:
Mintha mondanák: ˝Gyere! Visszavárunk!˝
Nincs is semmi más a fekete-fehér képen:
EGy komoly arcú fiú fényképez éppen.
A fekete szalag pont úgy lóg le róla,
mintha a Halálnak lenne a szignója...
És a gyertyalángok lobognak derengve,
burkolják emlékét komor sejtelembe.
Úgy hajladoznak az aprócska fények:
mintha irányítná halhatatlan lélek...
Itt az iskolában is... Mind gyászoljuk őt!
Ismerőseinek adjon az Ég erőt...
Emléke itt maradt, mindenkiben él,
...S a fekete zászlót kinn lengeti a szél...
/2005 október/
Daniel megnyomorítása
Keletkezés: Megrendített kissé a Volt egyszer egy csapatban látott térdenlövés. Ezt igyekeztem ellenpontozni. Sajnos elég döcögős:)
Daniel megnyomorítása
Térdem sajog, fáj a lelkem,
Én.. Ki mindenen nevettem!
vidám imposztor is voltam,
véremben fekszek félholtan...
Ki nyomorított meg engem?
Az, kit tetvérként szerettem.
Thomas! Miért jöttél értem?
Miért zúztad szét a térdem?
Úgy tettem csak szert haszonra,
üzleteltem ravaszkodva!
A hívásnak ellenálltam,
sosem voltam az IRA-ban!
Focista akartam lenni...
Ebből most már nem lesz semmi...
Térdem lüktető fájdalom,
a segítséget fájlalom...
ESzméletem már-már oszlik,
a szemem is lecsukódik...
Ti lányok, ne aggódjatok!
Talán egy kicsit meghalok...
Őrületes kínom nekem,
forrón lüktet, fáj a sebem!
Mint egy kutyát lőttek lábon...!
Váltson már meg a halálom...
Sokkolt tüdőm zihál nagyon,
verejtékes homlokomon
finom, hűvös tenyér pihen...
Kiben bízzak most már? Kiben?
Milyen király csapat voltunk!
Engem még kísér a múltunk...
John! Hová lett a te álmod?
S hogy végzem én... Ezt látod?
Thomas, téged - semmi kétely -
Vak düh, gyűlölet vezérel!
Így mondd, mi lesz tebelőled?
Marad az emlékem tőled...
/2006. október/
Daniel megnyomorítása
Térdem sajog, fáj a lelkem,
Én.. Ki mindenen nevettem!
vidám imposztor is voltam,
véremben fekszek félholtan...
Ki nyomorított meg engem?
Az, kit tetvérként szerettem.
Thomas! Miért jöttél értem?
Miért zúztad szét a térdem?
Úgy tettem csak szert haszonra,
üzleteltem ravaszkodva!
A hívásnak ellenálltam,
sosem voltam az IRA-ban!
Focista akartam lenni...
Ebből most már nem lesz semmi...
Térdem lüktető fájdalom,
a segítséget fájlalom...
ESzméletem már-már oszlik,
a szemem is lecsukódik...
Ti lányok, ne aggódjatok!
Talán egy kicsit meghalok...
Őrületes kínom nekem,
forrón lüktet, fáj a sebem!
Mint egy kutyát lőttek lábon...!
Váltson már meg a halálom...
Sokkolt tüdőm zihál nagyon,
verejtékes homlokomon
finom, hűvös tenyér pihen...
Kiben bízzak most már? Kiben?
Milyen király csapat voltunk!
Engem még kísér a múltunk...
John! Hová lett a te álmod?
S hogy végzem én... Ezt látod?
Thomas, téged - semmi kétely -
Vak düh, gyűlölet vezérel!
Így mondd, mi lesz tebelőled?
Marad az emlékem tőled...
/2006. október/
Cserkésztábor
Keletkezés: Első hetem a gimnáziumban, ahol nem érzem jól magam, mi másról nosztalgiázhatnék hát, mint életem akkori menedékéről, az egy hónappal azelőtti Cserkésztáborról?:)
Befejezve nincs, két versszak készült el, de emléknek ez is szép.:)
Cserkésztábor
Aranyszín napsugárt tűzött hajába a hajnal,
Egy sípszó köszönti őt, fülsiketítő zajjal.
A rét nedves még, lucskos... Kristályos harmatcseppjét
Sáros bakancsok, fáradt lábak zúzzák szanaszét.
A sápadt, duzzadt arcokon ott az álom nyoma,
Szemhéjaikat lehúzza pilláik óloma.
A fogak összekocannak, mindegyikük vacog,
Két szemükben sugárzik, és úgy vágyják a napot...
....
/2005. szeptember/
Befejezve nincs, két versszak készült el, de emléknek ez is szép.:)
Cserkésztábor
Aranyszín napsugárt tűzött hajába a hajnal,
Egy sípszó köszönti őt, fülsiketítő zajjal.
A rét nedves még, lucskos... Kristályos harmatcseppjét
Sáros bakancsok, fáradt lábak zúzzák szanaszét.
A sápadt, duzzadt arcokon ott az álom nyoma,
Szemhéjaikat lehúzza pilláik óloma.
A fogak összekocannak, mindegyikük vacog,
Két szemükben sugárzik, és úgy vágyják a napot...
....
/2005. szeptember/
Frivol dalocska
Keletkezés: Egy fizikaórán talán, ábrándoztam leendő férjemről (hadd ne mondjam akkor épp kiről, :)) és akkor írtam:D
Leendő férjemhez
Késő éjjel van, tíz is elmúlt tán,
ezeddig érted remegtem szüntelen...
De nem aggódom most már,
drága férjuram, ha itt vagy velem!
Gondterhelt, mogorva az arcod,
mondd csak el, drága férjem, hogy mi bánt?
Hisz ma is megvívtad a harcod,
de a színpad nem enged, visszaránt...
Gyere édes, kabátod vedd le...
Segítek, hisz oly fáradt vagy, kedves!
Ó hagyd csak, hadd tegyem én rendbe!
Hogy eláztál... öltönyöd mily nedves...
˝Angyalodnak˝, művészúr drága,
hitvesi csókkal nem is köszönsz már?
Mily édes e csók... Na hát látja?
Erre vágytam, mióta itthagytál...
Látod? Tessék, megint mily feszült vagy!
Hátad görcsös, homlokod csupa ránc...
Gyöngéd kézzel simogatom vállad,
érzed már? Oszlik a gond, furcsa tánc...
Csitt, most ne szólj! Pihenj, drága férjem!
Lágyan dörzsölöm homlokodat,
Sok rossz álom hozzád el ne érjen!
Add nekem az öszes gondodat!
Így... Ugye jobb...? Most már beszélj nekem!
Hisz jól látom, ezernyi gond gyötör...
Most már minden jobb lesz, itt vagy velem!
Mosoly... Oly kedves arcodon a gödör...!
Drága.. Milyen vörös szegény szemed!
Maszk festéktől van, vagy kimerültél...
Lágyan szorítom erőtlen kezed,
ölellek drágám, hogy hazakerültél!
Féltlek, mikor szereped lázában
mámort hajszolsz, őrjöngsz, gyilkolsz, vagy szeretsz.
S kellékfegyver lapul a ládában,
hátadba lőnek...! Csak áldozat lehetsz...
Hiába tudom - láttam már százszor
- vörös kotyvalék, mi folyik sebedből...
Szemem könnyes, mindig, mint máskor,
ajkam hányszor volt hideg a nevedtől...!
...
/2006/
Leendő férjemhez
Késő éjjel van, tíz is elmúlt tán,
ezeddig érted remegtem szüntelen...
De nem aggódom most már,
drága férjuram, ha itt vagy velem!
Gondterhelt, mogorva az arcod,
mondd csak el, drága férjem, hogy mi bánt?
Hisz ma is megvívtad a harcod,
de a színpad nem enged, visszaránt...
Gyere édes, kabátod vedd le...
Segítek, hisz oly fáradt vagy, kedves!
Ó hagyd csak, hadd tegyem én rendbe!
Hogy eláztál... öltönyöd mily nedves...
˝Angyalodnak˝, művészúr drága,
hitvesi csókkal nem is köszönsz már?
Mily édes e csók... Na hát látja?
Erre vágytam, mióta itthagytál...
Látod? Tessék, megint mily feszült vagy!
Hátad görcsös, homlokod csupa ránc...
Gyöngéd kézzel simogatom vállad,
érzed már? Oszlik a gond, furcsa tánc...
Csitt, most ne szólj! Pihenj, drága férjem!
Lágyan dörzsölöm homlokodat,
Sok rossz álom hozzád el ne érjen!
Add nekem az öszes gondodat!
Így... Ugye jobb...? Most már beszélj nekem!
Hisz jól látom, ezernyi gond gyötör...
Most már minden jobb lesz, itt vagy velem!
Mosoly... Oly kedves arcodon a gödör...!
Drága.. Milyen vörös szegény szemed!
Maszk festéktől van, vagy kimerültél...
Lágyan szorítom erőtlen kezed,
ölellek drágám, hogy hazakerültél!
Féltlek, mikor szereped lázában
mámort hajszolsz, őrjöngsz, gyilkolsz, vagy szeretsz.
S kellékfegyver lapul a ládában,
hátadba lőnek...! Csak áldozat lehetsz...
Hiába tudom - láttam már százszor
- vörös kotyvalék, mi folyik sebedből...
Szemem könnyes, mindig, mint máskor,
ajkam hányszor volt hideg a nevedtől...!
...
/2006/
Angel halála
Keletkezés: Rent és Angel.
Angel halála
Kínban égni, sírva félni, fájó testét összetépni,
aggódva a nevét súgni, kezedbe a kezét húzni,
amíg szenved, könnyed nyelni, kérdésére megfelelni,
kis testébe kapaszkodni, szorítani, még átfogni,
ha vége van, összerogyni, ráborulni, felzokogni,
átölelni, szorítani, - csókjainkkal borítani,
megpróbálni talpraállni, rájönni, hogy most fog fájni,
vádolva, vagy könyörögve - elbúcsúzni, mindörökre...
/2006 december/.jpg)
Angel halála
Kínban égni, sírva félni, fájó testét összetépni,
aggódva a nevét súgni, kezedbe a kezét húzni,
amíg szenved, könnyed nyelni, kérdésére megfelelni,
kis testébe kapaszkodni, szorítani, még átfogni,
ha vége van, összerogyni, ráborulni, felzokogni,
átölelni, szorítani, - csókjainkkal borítani,
megpróbálni talpraállni, rájönni, hogy most fog fájni,
vádolva, vagy könyörögve - elbúcsúzni, mindörökre...
/2006 december/
Győzelem
Keletkezés: Rövid, és tömör. Megnyertük a Gólyabált, és ennek annyira örültem, és annyira hittem benne, hogy ez majd jó ómen lesz az osztályra, mert ezentúl mindenben ilyen összetartóak leszünk, és... kiderült, hogy rosszul hittem...
Győzelem
Mikor már az ember csak meggörnyedve ül
mikor minden izma pattanásig feszül
mikor a körmök a tenyerekbe vájnak
mikor minden mindegy már fiúnak, lánynak
mikor izzadságcsepp csordul a homlokon
mikor csak rekedt hang jön ki a torkodon
mikor halk remegés hullámzik át rajtad
mikor csak feszülten rágcsálod az ajkad
mikor reménykedve sugárzik a szemed
mikor idegesen tördeled a kezed
mikor szótlan-némán nézel fel az égre
mikor már úgy vágysz a teljes dicsőségre
mikor már fájdalmasan kiszáradt a szád
mikor eszedbe jut: ˝ha mégse?... Nincs tovább...˝
mikor már nem forog, lebénult a nyelved
mikor a hideg ráz, mégse fázik lelked
mikor felhangzik a várva-várt szó, jel
akkor majd mindenki egyszerre ugrik fel
akkor egy pillanat kell, és a hang robban
akkor kiáltás harsan minden torokban
akkor a másik szemben látod a lángot
akkor átölelnéd az egész világot
akkor már az is mindegy, hogy most épp ki lát
akkor már mindenki érted veled kiált
akkor majd ölelésre mozdul minden kar
akkor megkapja mindenki amit akar
akkor te majd, hogy mindent rózsaszínben látsz
akkor megszereted azt is akit utálsz
akkor csapattársad szemében ég a tűz
akkor minden erőd csak feléjük űz
akkor győzedelmes mámor vesz majd körül
akkor hát mindenki veled együtt örül
akkor az ő szíve is úgy ver majd, mint neked
akkor a kezéhez hozzáér a kezed
akkor magadon uralkodni nem tudhatsz
akkor egy embernek a nyakába ugrasz
akkor a győzelem ittas örömében
akkor ölelitek egymást harmincnégyen
akkor majd rádnéznek: Te is örülj velem
akkor lesz a miénk a drága győzelem!!!!
/2005. október 30/
Győzelem
Mikor már az ember csak meggörnyedve ül
mikor minden izma pattanásig feszül
mikor a körmök a tenyerekbe vájnak
mikor minden mindegy már fiúnak, lánynak
mikor izzadságcsepp csordul a homlokon
mikor csak rekedt hang jön ki a torkodon
mikor halk remegés hullámzik át rajtad
mikor csak feszülten rágcsálod az ajkad
mikor reménykedve sugárzik a szemed
mikor idegesen tördeled a kezed
mikor szótlan-némán nézel fel az égre
mikor már úgy vágysz a teljes dicsőségre
mikor már fájdalmasan kiszáradt a szád
mikor eszedbe jut: ˝ha mégse?... Nincs tovább...˝
mikor már nem forog, lebénult a nyelved
mikor a hideg ráz, mégse fázik lelked
mikor felhangzik a várva-várt szó, jel
akkor majd mindenki egyszerre ugrik fel
akkor egy pillanat kell, és a hang robban
akkor kiáltás harsan minden torokban
akkor a másik szemben látod a lángot
akkor átölelnéd az egész világot
akkor már az is mindegy, hogy most épp ki lát
akkor már mindenki érted veled kiált
akkor majd ölelésre mozdul minden kar
akkor megkapja mindenki amit akar
akkor te majd, hogy mindent rózsaszínben látsz
akkor megszereted azt is akit utálsz
akkor csapattársad szemében ég a tűz
akkor minden erőd csak feléjük űz
akkor győzedelmes mámor vesz majd körül
akkor hát mindenki veled együtt örül
akkor az ő szíve is úgy ver majd, mint neked
akkor a kezéhez hozzáér a kezed
akkor magadon uralkodni nem tudhatsz
akkor egy embernek a nyakába ugrasz
akkor a győzelem ittas örömében
akkor ölelitek egymást harmincnégyen
akkor majd rádnéznek: Te is örülj velem
akkor lesz a miénk a drága győzelem!!!!
/2005. október 30/
14 - Aem
Keletkezés: Mark. Marknak saját külön sztorija van, majd mindig megszámozom. :)
14 - Aem
- Figyeltek skacok...? Egy-két-há, és egy, és fordul, és kettő, és le, és három és egy-két-há, és... Jaj...!
A fiúk élén addig lidérclángként repdeső Mark megbotlott egy deszkarésben, megbicsaklott a lába, és kíméletlenül elhasalt a színpadon. Halkan, elhalón felnyögött. Luke felnyikkant.
- Na mi van, ez is benne van.., - röhögött, és Markot parodizálandó, elnyalt a színpadon.
- Fogd be... - zihálta elfulladó hangon
- Jól vagy öcsi...? - lépett oda Matthew, lehajolt, hogy felsegítse. Mikor Mark az oldalára fordult, sejtette, hogy valami baj van. Fájdalmasan zihált, kiszaladt a vér az arcából, szeme sarka könnyes volt. Fetrengett a fájdalomtól.
- Jaj... Jajistenem... - suttogta - Segíts, Matthew, nagyon fáj..
- De hát mi? Hol...? - szerencsétlenkedett Matthew. Nem értette. Hát ekkora esésbe azért ritkán halnak bele az emberek. Aztán észrevette, ahogy Mark fájdalmasan a bokája felé kap, összegörnyed, lehunyt szemmel, kínlódva, félig sírva lihegett, beharapta a száját a kíntól.
- A bokád...? Mutasd!
Abraham mellélépett, hogy segítsen Markot minél kíméletesebben felültetni.
- Eltört - csodálkozott Juan.
- Dehogy - tiltakozott Matt. De azért látta, hogy tényleg baj lehet, elég furcsán állt.
- Jaj, ne, még ez is... - bosszankodott Mark elkeseredetten, összeszorított foggal. Érezte, ahogy Matt hozzáér a lábához, csillagokat látott, összerándult. - Jaj, mit csinálsz, ne nyomd már, ez fáj... - De hát alig értem hozzá - csóválta a fejét Matthew. Majd még finomabban igyekezett feltolni a nadrág szárát.
- Aztamindenit. - füttyentett Luke, Abe pedig automatikusan nyúlt a telefon után. - Hívom az orvost... Matt felnyögött.
- Jézusom, pár óra múlva kezdünk.
Mark karcsú, erős bokája végig be volt dagadva, és valami furcsa, lilásvörös színben játszott.
- Fel tudsz állni...? - kérdezte halvány reménnyel a hangjában, de Luke letorkolta.
- Hülye vagy! Nézd már meg hogy néz ki!
Mark nem bírta tovább, elbögte magát.
- Nem tudom megcsinálni. - hajtogatta fájdalomtól eltorzult arccal, a kínlódás könnyeket sajtolt a szemébe. - Elcsesztem, le kell mondani, én nem tudok..
Nem igaz... Fáradt volt, rosszkedvű, és beteg eddig is - könnyű láz bosszantotta napok óta. Malcolm éppen másfél hete dobta ki, szóval nem volt várható, hogy éretten, férfi módjára viseli ezt az újabb csapást. - Matt tudta ezt jól. De ezt az előadást nem mondhatták le, nagyon fontos volt, egy remélhető jövendőbeli szponzoruk is itt lesz ma, nem mondhatják le, szükségük van a támogatására.
- Dehogy cseszted el. - csitította - Mindjárt kitalálunk valamit...
- Mindjárt itt az orvos is - ígérte Abe, miután viszajött a telefonálásból. - Mondtam, hogy úgy jöjjön, hogy színpadképesre kell pofoznia egy roncsot...
- Jaj, Abe - nézett rá rosszallóan Matthew, miközben próbált egy kis életet lehelni Markba, aki még mindig bőgött a fájdalomtól.
- Igaza van. - zokogta dühösen - Igaza van...
- Nyugi, kisfiú, lazuljá'. - vagánykodott Luke - Majd jön a doktorbácsi, ad szurit, azt úgy fogsz megint itt pattogni, mint kecskeszar a deszkán.
Hát ez nem jött be, Mark csak mégjobban bőgött. A többiek dühösen néztek Luke-ra.
- Mi lenne ha elhallgatnál...? - sziszegte neki Juan, majd kiment valamiért. Luke sértetten vállat vont.
- Nekem aztán mindegy...- Azzal leült a színpad szélére.
Eközben a többiek Markot vigasztalták.
- Na, Mark, légyszíves, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Kitalálunk valamit. De ezt az előadást nem mondhatjuk le, érted...
- Tessék Mark - jött vissza Juan, hideg vizes borogatást hozott, megpróbálta óvatosan belecsavarni a bokáját, de Mark csak felüvöltött tőle. Elege volt. Minden összejön. Malcolm, nem is érzi jól magát, szédül, fáj a feje. Igen, csak így történhetett, nem tudott eléggé figyelni, és... És most itt ül, félnyomorékul, könnyben úszva, szerencsétlenül.
- Én olyan béna vagyok - zokogta elkeseredetten a többieknek - Nem hiszem el...
A többiek szó nélkül nézték, egyik sem tudta, mit mondjon. Mind tudtak Mark viselt dolgairól, látszott is rajta, és Matt is megkérte őket, hogy most ne szekálják. Pláne Luke. Mogorva, lassú, fásult lett az utóbbi időben, bár változatlanul, a maga kis hiperaktív dolgán tette dolgát mint eddig.
- Mikor jön már az orvos - sóhajtott Matthew. Ideges volt, hogyne. Ha le kell mondaniuk ezt az előadást, bukták a szponzort, hajthatnak tovább. - Nyugodj meg Mark. Semmi gond. - ismételgette gépiesen. Töprengett. Vívódott. Igazából szíve szerint most elvinné Markot a balesetire, aztán hazakísérné. Az esze azonban hevesen tiltakozott. Kizárt. NEm mondhatják le, és ez Mark érdekeit is szolgálja. Markra nézett, ő lehunyt szemmel, fejét a falnak támasztva zihált, hangtalanul folytak a könnyei, nyitott szájjal szedte a levegőt az arca pedig furcsán zöldes volt.
- Hé - vette észre Luke - Öreg, rosszul vagy...?
Mark feltartotta a kezét, jelezve, hogy hagyja. Tényleg rosszul volt, felkavarodott a gyomra, nem is értette, valahogy... a fájdalomtól talán. Abe szótlanul lehajolt, és nagyon óvatosan lehúzta a cipőt a fiú lábáról. Neki ívbe feszült a teste, de épphogy felszisszent. Amikor megjött az orvos, ő sem kecsegetetett túl sok jóval.
- Hát, bizonyára itt szakadt minden rendesen. - állapította meg első ránézésre. - Még jó, hogy levették a cipőt, különben már csak levágni lehetne róla.
Felpolcoltatta a fiúkkal Mark lábát, majd határozottan, de kíméletesnek szánt mozdulatokkal nyomkodta végig. Mark megfogadta, inkább a nyelvét harapja le tőből, de nem fog üvölteni, hát olyan erősen harapta az ajkát, hogy majd' felsebezte.
- Jaj. - nyögött fel fájdalmasan amikor már nem bírta tovább, görcsösen megrándult a sérült lába.
- Eltörni nem tört el, de sajnos helyre kell rántanom. - csóválta a fejét az orvos. Sajnálkozva néztek Markra, látták, hogy - ha ez lehetséges - jobban elzöldül.
- Jó. - motyogta, úgy érezte, most már mindjárt elhányja magát. Embertelenül émelygett. Matthew a kezéért nyúlt, hogy vigasztalóan megpaskolja, de ő elkapta, és belekapaszkodott. Matthew nem húzta el. - Nem fog fájni. - próbált közömbös lenni Mark a többiekhez, de maga is tudta, hogy furcsán remeg a hangja - De igazán...
Matthew próbált mosolyogni rá, de feszült volt és ideges. Nagyon szurkolt magában, hogy az orvos helyre tudja pofozni. Mark nem mert az orvosra nézni, hogy mikor fogja rántani, de ő látta, előbb fagyott meg benne a vér, aztán érezte, hogy Mark megszorítja a kezét, a körmei belevájódnak a tenyerébe, megfeszül, megint könny szökik a szemébe, és benne akad a levegő.
- Ennyi az egész. - vette szemügyre az orvos - Hogy érzi magát...?
Mark már ki bírta nyitni a szemét, bár a könnyektől alig látott. A Matthew kezét szorító ökle remegett még mindig. Csak egy kurta bólintásra jutott az erejéből. Matthew félrevonta az orvost, de előbb még szelid pofont adott Marknak. - kitartás.. üzente
- Elnézést - kezdte Matt lámpalázasan, suttogva hadart az orvosnak - Mit gondol, fel tudna lépni ma...? Tudom, hogy embertelen, de szükségünk van a jelenlétére. Nem mondhatjuk le ezt a fellépést. Kérem. Segítsen.
Az orvos szúrósan, összevont szemöldökkel nézett rá.
- Hát... Ha a fiatalember azt kívánja, hogy valaha is olyan lehessen a lába mintha mi sem történt volna, akkor nagyon nem javaslom...
Matthew csüggedten nézte, ahogy a másik három fiú Markkal poénkodik. Elkapta Mark csodálkozó pillantását, úgyhogy gyorsan elfordította a fejét.
- Úgy... úgy gondolja hogy... - dadogta. Az orvos megsajnálta.
- Persze, tulajdonképpen fizikailag nem lehetetlen a dolog. De akkor most azonnal el kell kezdenünk a felkészítést. Nagyon kevés idő van.
Mattnek felderült az arca.... De állj le, Matthew. Most nem lehet feláldozni Markot, azért, hogy... Tenyerébe temette az arcát, és mélyen, keserűn, szívből sóhajtott egyet.
- Srácok - szólt oda a többieknek - Lemondjuk az előadást.
Egy pillanatra olyan dermedt csend lett, mint a kivégzés előtti pillanatokban szokott.
- Neeem... - nézett rá döbbenten Juan - Matthew, hallod, ezt nem teheted...!
Matthew nem szólt semmit, csak magába roskadva nézett maga elé.
- Megcsináljuk. Meg tudjuk csinálni. - győzködte Abe, de Matthew megrázta a fejét.
- Hát nem értitek? Markkal ezt nem lehet megcsinálni. Nem látjátok...
Luke kifakadt.
- A francba is, azért még nem kell lemondani! Megcsináljuk nélküle. Nem nagy kunszt. Mi a fenének ebből ekkora ügyet csinálni...???
- Nem lehetsz ilyen tahó - sziszegte Matthew - Hogy akarsz fellépni Mark nélkül? Az már nem a teljes Altar Boyz...
- Nem mondhatjuk le. - őrjöngött Luke, tisztára belehergelte magát, kipirult az arca. - Ezt te is nagyon jól tudod!!
- Megmondanád, hogy gondoltad? Mit csináljunk? Kíváncsi lennék, ha veled történt volna, te mennyire pattognál...!!!!
- Várjatok - szólt közbe a jól ismert finom, remegő kis hang. - Ne veszekedjetek. Megcsinálom.
Megint néma csönd lett. Az a puha, elhaló kis hang így félbe tudta szakítani a hangos, magából kikelt férfihangokat. Mark ott állt mellettük, igyekezett megállni, de támaszkodott a székre, és látszott, hogy a sérült lábán nem áll, csak épphogy érintette vele a földet.
- Micsoda...? - kérdezte óvatosan Matthew.
- Mondom... Megcsinálom...! - mosolygott rájuk könnyei fátylán át. - Bízzátok csak ide.
- Biztos, hogy nem szeretnél inkább hazamenni...? - érdeklődött Matthew.
- Dehogy akar - vágott közbe gyorsan Luke - Ugye, nem akarsz? Persze, hogy nem. Jófiú ez. Látod Matthew? Na csináljátok.
Matthew örömében elkapta Mark fejét, és összevissza csókolta a haját.
- Hé, hé - nevetett könnyes szemmel Mark - vigyázz...
- Akkor - intett az orvos, Mark visszaült a földre. Matthew és a fiúk hálásan álltak köré, figyelhessék, mi történik. Nem is tudta, hogy vállalkozhatott rá, bár az éles, nyilalló fájdalom mostanra átváltott valami tompa, folyamatos, lüktető fájássá. De látta, hogy Matthew milyen kétségbeesett, és, hogy a fiúk MIATTA veszekednek. Ezt pedig nem bírta elviselni. Nem hagyhatja, hogy miatta bukjanak. Úgyhogy feltápászkodott, és odavánszorgott a fiúkhoz, és... De az orvos hangja visszazökkentette. - ... rögzíteni fogjuk, elasztikus merevítővel, ne ijedjen meg, tudja majd mozgatni. És... Kapjon rá morfint. Egy ampullával.
Mark ijedten összenézett Matthew-val.
- Meg... Meg fog szúrni...?
- Nézze - kezdte az orvos - adhatom szájon át is, de garantálom, hogy annak nem lesz meg a hatása annyira. Ez közvetlenebb módszer, közvetlenül az érintett területbe jut és ott fejti ki a hatását. Persze.. Ekkora mennyiségnél előfordulnak mellékhatások. Szédülés, émelygés, hányinger, érzéketlenség bizonyos régiókban. Effélék.
- Minden jobb mint ez - legyintett idegesen Mark.
- Rendben.
Tulajdonképpen semmi, semmiség az egész, de mégis annyira jól esett, hogy Matthew egy percre sem tágított mellőle. Ott volt mellette, miközben a lábát kínozták, lopva fogta a kezét, miközben beadták az első injekciót. Könnyes daccal gondolt mindenkire, aki valaha is legyintett, ha róla volt szó. Meglátjátok, ó, majd meglátjátok!
Hiszen nem is fáj. De tényleg! Alig fáj.
- Próbáljon meg talpraállni - kérte egy idő múlva az orvos. Ezúttal tényleg nem érzett fájdalmat, csak némi bizsergő zsibbadást. Óvatosan megpróbált rátámaszkodni - és elcsodálkozott.
- Nem is fáj...!
- Most nem... - biccentett az orvos - Amúgy jól látom, hogy lázas...?
- Én...? - kérdezett vissza Mark - Nem is. Tulajdonképpen.. De. Lehet.
- De igen. - csóválta a fejét az orvos - Ez bizony baj. Meg kell tudnunk, milyen szervi probléma áll a háttérben. FElléphettek allergiás reakciók, illetve a beteg szervezet nem biztos, hogy úgy reagál, ahogy kéne.
- Ó. - sietett megnyugtatni Mark - Nem szervi. Pszichés.
Amint kimondta, megbánta. Fülig pirult, érezte Matt szánakozó pillantását. - De tényleg.
Az orvos érdes kezei közé fogta a fiú nyakát, és óvatos, de határozott mozdulattal végignyomkodta a nyakát.
- Nyissa ki. - szólt rá kurtán.
- Á... - tátotta a száját aggódva Mark. Jaj csak nem talált ott is valamit?
- Príma. Önnek a kezdeti stádiumban lévő hangszálgyulladás fel sem tűnik? - dohogott az orvos
- Hogy micsoda? - sietett közbevágni Matthew.
- Ja. - roskadt magába Mark - Ezért fájt annyira!
- Nem hiszem el. - ingatta a fejét az orvos - És így is képes lett volna kiállni...?
- Miért, nem lehet..? - kérdezte Juan.
- De. Megoldható. De csak gyógyszerrel. Ám én nem vagyok gégész.
- Hívom. - ajánlotta Abraham.
Közvetlen a második morfininjekció és a menetközben a nyaki vénába beadott kalcium után Mark csak feküdt a székekből összehevenyészett ágyon, halkan pihegett, felszínesen lélegzett csak. Az úgy volt, hogy Abe-nek nem kellett orvost hívnia, mert a menedzserük már hozta a gégészt.
- Mit műveltél...? -sopánkodott - Miért mindig te...
Aztán valamit mondott a doktornő, és megijedni sem volt ereje, de méretes fecskendőt vett elő, és megszúrta a nyakát. Most meg itt fekszik. Tulajdonképpen nem fáj, nem is fáj a szúrás helye, csak mintha zsibbadna. De veszettül.
- Nemsokára jobb lesz. - ígérte az orvos.
- Meg tudja csinálni a koncertet? - faggatózott a menedzser, de Mark csak annyira hallotta a hangját, mintha az vödörből beszélne. Matt már nem egyszer indult neki, hogy elküldje maguktól, de eddig még nem sikerült neki. Nem nagyon érezték a jelenlétét, mindent Matthew szervezett. Mark nem hallotta mit válaszol az orvos, fáradtan csukta be a szemét. Ha arra gondolt, hogy nemsokára fel kell állnia, és pattognia megállás nélkül, felkavarodott a gyomra. Próbált nem gondolni rá, és erősen koncentrált arra a pillanatra, amihez a doktor megígérte, hogy ˝mindjárt jobb lesz˝.
- Nagyon betegnek tűnik. - aggódott fölötte Matthew, egészen nyilvánvalóan azt hitte, Mark alszik. De az orvos nem osztotta az aggodalmát.
- Inkább azt mondanám, hogy kimerült, de ahogy végignézek magukon, ez egyáltalán nem egyedülálló probléma... Hát, nem tudom. Igazából nem nézem ki belőle így kívülről, hogy végig tudná csinálni egyhuzamban, de ahogy maguk itt beszéltek róla...
- Ó, bírni fogja - vágott közbe Luke - maga nem tudja, milyen aktív. Tud lenni.
Igen, bírni fogja. Csak most hagyják, hagyják már egy kicsit, muszáj összeszednie magát...
- 10 perc és kezdünk - jött be Matthew idegesen. Aggódva sandított be az öltözőbe, de őszinte megrökönyödésére csak Luke-ot találta ott.
- Hol van..? - bökte meg, suttogva beszélt. Luke csodálkozva nézett rá.
- Ki...? Ja? Hol lenne? Odabent van. Melegít.
- Hogy mit csinál? - csodálkozott, de nem várt választ. Benyitott a belső terembe. Tényleg ott volt. A nyitószám koreográfiáját gyakorolta, ami máskor meg sem kottyant neki, de most az új szerzeményű bokamerevítővel nyilván más technikát igényelt a feladat. Matt megbabonázva nézte, csodálta azt a szívós kitartást, amivel a másik fiú nyolcadszorra is újrakezdi a lépést. Látta azt a megfontolhatatlan, elszánt hévet, ami elborult tekintetéből lángolt. És mérhetetlenül tisztelte érte. Közben Mark legyintett, megállt, és óvatosan lábujjhegyre emelkedett. Előbb csak a jobbikkal, majd nagy levegőt vett, becsukta a szemét, és megpróbálta a sérült lábával is. Matthew visszafojtott lélegzettel bűvölte, drukkolt, hogy sikerüljön. Először felszisszent és visszaesett, de aztán szikrát vetett a szeme, és hopp, felállt lábujjhegyre. Alig észrevehetően remegett csak. Matthew majdnem felkiáltott elismerésében, de fékezte magát, nem akarta megijeszteni. Mark nem hitte el, hogy sikerül, és a jelek szerint alig érez fájdalmat. Még megpróbálta párszor, aztán, mikor látta, hogy biztosan megy, elkezdett szökdelni páros lábon.
- Oltári szent fiúk - próbálkozott, de ez bizony megbicsaklott. Nem hitt a fülének. Megpróbálta még egyszer, még egyszer, vékony nyakán megfeszültek az izmok, az áttetsző bőr alatt kidagadtak az erek. Matthew képtelen volt tovább nézni. Mellé sétált, és óvatosan a vállára tette a kezét. Mark összerándult, hevesen megfordult.
- Matthew... - rebegte, elfátyolosodott a szeme - Nem megy...
- Dehogynem, - sietett közbevágni - Csak ne erőltesd így! Na, na, öcsi, el ne bőgd magad megint!
- Nem fogom - rántotta fel dacosan a vállát - Majd halkan próbálom.
- 5 percünk van - jelentette ki Matthew némi hallgatás után. - Gyere, Markie.
Miközben kint a mikroportot igyekeztek rászerkeszteni a hátára, begörbíteni selymesen kunkorodó fürtjei mellé, Matthew folyamatosan faggatta.
- Jól vagy? Fáj most..? Szólj, ha rosszul vagy...
Pedig még Luke is megdícsérte.
- Öregem - füttyentett - Eszméletlen jól viseled. De igazán...
- Kösz Luke. - mosolygott rá halványan. Nem. Most tulajdonképpen tényleg nem érez fájdalmat. Annyira. De olyan furcsa, elmosódó minden...
- Semmi gond - szedte össze magát - Gyerünk! Csapjunk bele! - penderült ki a többiek elé, arcára nyomkodva a leukoplasztot. Máris úgy tűnt, hogy semmi baja nincs - leszámítva a virító lázrózsákat az arcán.
- Akarod, hogy kivegyük az új dalt...? - kérdezte szeliden Matthew. Mark csodálkozva nézett rá. - Miiii? Ki ne vedd... Annyira szép..
Jaj, Mark. Mondd, tulajdonképpen te kit akarsz átverni? Hiszen rettegsz attól, hogy ezt a dalt előadd. Ami gyönyörű ugyan, de nehéz, borzasztóan nehéz; hatalmas hangi erőnlétet igényel az előadása. ... És lelkierőt is. Mert ez a dal nagyon közel áll hozzá, legmélyebb félelmeiről szól, amitől még mindig fél. Hiába teltek el évek azóta. Ő még mindig érzi.
- Abe.. - nézett rá meghatva, könnyeivel küszködve a fiúra, mikor először olvasta a szöveget. - Ez gyönyörű. Ahogy mondani szokás téged homlokon... DE nem is homlokon.. Szájon csókolt a Múzsa. Abraham zavartan összevigyorgott akkor Matthewwal, és nem válaszolt semmi érdemlegeset.
- Örülünk, hogy tetszik... - vonogatta zavartan a vállát. Most azonban kezdődik. Kezdődik az előadás. Tulajdonképpen csak a nyitószámmal szenvedett meg. Nagyon szokatlan, mi több, kényelmetlen volt a merevítője, hiába volt elasztikus, ide-oda csúszkált a bokáján. Rettenetesen kínlódott az újfajta jármóddal, amit ennek viselése kényszerített rá. De persze azt is tudta, hogy ebből a közönségnek semmit nem szabad látni, semmit nem vehet észre. Elővette hát azt a mosolyát, amire Matthew egyszer nevetve azt mondta, hogy bűbájos, és igyekezett, hogy egy pillanatra se jöjjön le az arcról, bármennyire fáj. Úgy a második szám közepe táján azonban egy pillanattól mintha hirtelen megszűnt volna a fájdalom. Mintha egy védőburok, egy légbuborék vette volna körül sérült lábát,, ami elnyelt minden fájdalmat, és csak kellemes zsibbadtságot árasztott szét a testében. Megdöbbent. Kicsit ki is esett a színpadi megjelenésből, magáról megfeledkezve, túlmozgását is megduplázva próbálgatta, hogy mi a csuda történt vele. De szerencsére Juan egy erőteljes bökéssel felriasztotta, és tudta tovább csinálni a feladatát. Az öröm végigömlött a tagjaiban, könnyű eufóriát érzett, úgy érezte, na majd most minden sikerül. Bepattant a többiek elé, és fülig érő szájjal megpördült a saját tengelye körül. A másik négy fiú csodálkozva, de mi tagadás, megkönnyebbülve sandított össze.Mark, mikor legközelebb ki kellett ugrania a takarásba, önérzetesen utasította vissza az injekciót.
- Nem kell - tiltakozott - Már nem is fáj. De tényleg.
- Ostoba kölyök - szidta össze az orvos - Ne legyen már ilyen felelőtlen! Ha azt akarja, hogy ez az állapot fennmaradjon, akkor üljön már le végre szépen...
Mark elhúzott szájjal hagyta hogy belészúrják a tűt, aztán már pattant is, vissza a színpadra. Ezerrel pörgött, mindenkit leélt a színpadról erőteljes, hiperaktív jelenlétével. De csodálkozva tapasztalta, hogy az első rész végére elfáradt. Kimerülten rogyott le a számára a takarásba odakészített székre, arra sem volt ereje, hogy elmenjen az öltözőig. Csodák csodája, most nem Matt sietett a segítségére, hanem Luke.
- Gyere beljebb haver, ne itt üljél... - hívta, de Mark fáradtan ingatta a fejét.
- Nem tudok. - sóhajtotta, remegett megerőltetett lába, nem bírt ráállni.
- Fáj...? - kérdezte Luke tőle szokatlan részvéttel. Választ nem is várt, felsegítette a fiút, és betámogatta az öltözőbe. Mark úgy meglepődött, hogy még szólni sem tudott.
- ...Kösz..! - szólalt meg, mikor végre talált szavakat. De hülye ez a Luke.
- Frankón bírod - vigyorgott rá. Erre Matthew felnézett, épp a nadrágszárával babrált valamit, túl rövid volt rá.
- Biztos, hogy bírod még egy részt? - kérdezte meg aggódva. - Kitalálunk valamit.
- Nem - húzta fel az orrát - Végigcsinálom. Azért is. Nem vagyok én olyan kis virágszál, mint gondolod...!
- Ezt reméltem is - csóválta a fejét nevetve Matthew. Muszáj volt nevetni. Annyi báj volt benne ezzel a daccal, hogy meg kellett mosolyogni. Pedig ül, olyan kis elesettnek tűnik, tiszta sápadt, két égő folt a két arcán, beteg lába meg maga elé van nyújtva, és remeg. De már szúrták is a következő injekciót, fásultan tűrte, még csak fel sem szisszent.
- Figyelj, Mark – fordult hozzá Matthew – ha bármi baj történne, rosszul leszel, vagy valami, akkor…
- Tudom, tudom – legyintett Mark – Ne félj, tudom, hogy mit kell csináljak.
Ez megint kicsit hisztérikusabb hang volt a kelleténél, a többiek elcsendesedtek.
- Biztos, hogy bírni fogod? –kérdezte meg halkan Abraham.
Mark ingerülten felpattant, megint kezdte kifejteni hatását az injekció. Odasétált a takaráshoz, a hideg korlátnak támasztotta a fejét, és nézte a tömeget. Türelmetlenül pásztázta az embereket, de minek nézi, ő úgysincs itt. Kezet érzett a vállán. Matthew volt.
- Mi baj, öcsi? – kérdezte kedvesen, mikor meglátta Mark könnyes szemét.
- Semmi – vágta rá rekedten, elfordult.
- Nincs itt. – válaszolta meg szelíden Matthew a fel nem tett kérdést, amire Mark úgyis tudta a választ. – Hiányzik, igaz?
- Kiről beszélsz – vonta fel durcásan a vállát Mark, mint egy gyerek. Nem nézett Matthew-ra, bár érezte, tudja, hogy most csak komédiázik. Kisvártatva maga is rájött milyen szánalmas ez a hozzáállás, mélyet sóhajtott.
- No jó – inge ujjával elmaszatolta a könnyeket az arcán, majd gyors kézzel magára nyomkodta a leesőfélben lévő mikroportot. – Tényleg hiányzik. De… Nem ezért vagyok szomorú.
Matthew hallgatott. Nem azért, mert nem érdekelte, hanem mert várta, hogy Mark összeszedje a gondolatait. Mark nekitámaszkodott a falnak, és lehajolt, hogy megigazítsa az elasztikus merevítőt. Túl szorosra húzta az előbb, vagy mitől szúr annyira..? De nem, laza volt, és a tépőzár odapréselődött a bokájához. Dühösen rángatni kezdte. Te ezt nem értheted, gondolta közben fogcsikorgatva, egyáltalán nem értheti. Malcolm volt az első valaki, aki szeretett. Mert ilyen- olyan akadt eddig is, szó se róla, te, Thomas… De ti alapjában véve sosem vettetek engem komolyan. És senki. Mit tudhatod te, ő milyen érzés. És az, ahogy elváltunk egymástól.. Borzasztóan méltatlan volt hozzánk, az egész eddigi hozzánk, és ez eléggé fáj. Persze, túl lehet élni, végül is mindent túl lehet élni. De te ezt nem értheted, ezegyszer én értek valamit jobban – kár, hogy pont ezt… Mire ezt végiggondolta, kicsit a dühe is lejjebb csillapodott. Higgadtan tudott Matt-re nézni.
- Tudod, nem azért vagyok szomorú, mert vége lett, mert hát holtomiglan holtodiglan ugye csak a mesében létezik… - sápadtan elmosolyodott. – Hanem ahogy vége lett. Ez nem hagy nyugodni. És ha belegondolok, hogy most Malcolm halálra van ítélve… És most egyedül van… - megborzongott.
- Éreztem. – jelentette ki nemes egyszerűséggel Matthew. – De tudod, hogy Malcolm mindig talpra esik. Őt nem kell féltened.
És ezt Mathew úgy mondta, mint ahogy mindigis beszélt. Nem nyáladzott, nem fellengzett, csak mondta, ami a szívén, az a száján. Mark hálás volt ezért.
- Ettől függetlenül ne aggódj, én végigcsinálom ám ezt a mai estét – sietett biztosítani Matt-et – A legjobban, ahogy csak tudom!
- Ennek nem szabadna örülnöm, de hát mit csináljak – tárta szét a karját Matthew őszintén – Le kellett volna mondanunk a koncertet. Fogalmad sincs, mit csinálsz most magaddal, és nekünk nem volna szabad még asszisztálnunk is hozzá.
- Kicsi a bors, de erős – nevetett Mark, óvatosan próbálgatva sérült lábát. – Őszinte legyek? Pocsékul vagyok. De ha lemondanánk, csak még pocsékabbul lennék, és előadás után így is úgy is rókázni fogok, akár meg van tartva a koncert, akár nincs. Továbbá, így is úgyis legalább ketten, de leginkább csapatostul fogtok hazakísérni. Addigra úgy kileszek, hogy a cipőmet is neked kell lehúznod rólam. Mit szólsz, fogadunk?
Kedves kék szeme pimaszul ragyogott Matthew-ra. Muszáj volt nevetnie.
- Meggyőztél! – csapott a vállára – Tudod mit, lehúzom a cipődet, ha csak ezen múlik. Hajrá!
Olyan erővel vetette ki magát a színpadra, hogy azt még a másnapi újságok is megírták. Olyan vehemenciával táncolt a többiek előtt, majd elszállt, senki meg nem mondta volna róla, hogy egyébként lábra sem tudna állni. Viháncolt teljes erőből, ontotta a poénokat, csak a szakavatottak láthatták – ha volt olyan a közönségben – hogy hogyan dagadnak ki nyakán, homlokán az erek, hogyan zöldül el az arca egy-egy nagyobb mozgás után, és hogy alig észrevehetően, de féloldalasan áll. De ő pattant elsőnek, hogy Matthewnek széket hozzon a dalánál, meg a csajnak is, akit felhozott a színpadra. Egy pillanatra ugyan mintha átlobant volna rajta valami zöldszemű féltékenység, de csupán egy másodpercig tartott. Ne legyen már hülye… De ezen kívül nem érzett semmit. Nagy levegőt vett még az elején, és belevetette magát a színpadi létbe, a táncba, a zenébe, a koreográfiába, és nem gondolt semmire, ami nem ezekhez tartozik. A lábát sem érezte. A gondok úgy kezdődek, mikor Luke a léleképítős dalánál belerúgott a lábába, miközben ő a földön ült. Akkor bezzeg egyből eszébe jutot a lába, bár tompa zsibbadásnál még most sem érzett egyebet. De halványan belenyilallt, hogy ebből még baj lehet. Lett is, de csak későn, a keresztrefeszítős dalnál, mikor salsáznia kellett, egy lépésnél késszúrásszerű fájdalom nyilallt a bokájába, és végigvillámlott a térdén, a combjáig, egészen fel az agyáig. Na akkor megbicsaklott a hangja. Megijedt, de remélte, hogy talán csak véletlen volt. De nem. Valami nagyon nem volt rendben, már rá sem kellett lépnie, hogy fájjon. De hisz ez borzasztó… Megfogadta, hogy dal végén kitáncol a takarásba ˝szuriért˝ mert ezt nem fogja bírni, de aztán eszébe jutott, hogy a következő az ő új dala, hát egyből elfeledkezett mindenféle fájdalomról, még az orra is elfehéredett izgalmában. Mire oda került a sor, addigra valósággal rosszul lett a hihetetlen mennyiségű adrenalintól. Remegő hangja majd elveszett, miközben bekonferálta a dalt. Halálos csend lett, ezt még senki sem hallotta. A fiúk kicsit hátrébb hzódtak, leültek a színpadra. Ha ezt megcsinálja most – akkor minden. Ez egy iszonyat nehéz dal, mind fizikailag, mind lelkileg, és Mark mindkét téren gyengélkedik most. Hát hajrá. Mark belevágott, szépen, halkan, gyönyörűen kezdte, a közönség már sz első hangokra magába fordult, többet ért ez a dal, mint egy mise. Ahogy építkezett a dal, Mark úgy melegedett bele egyre büszkébben, nyíltabban zengett a hangja, tökéletes magasságokat ívelt be, mindenről megfeledkezett, csak énekelt, aki a lábára nézett volna közben – de ki is lett volna olyan barbár – Láthatta volna, hogy szilárdan áll két lábon, nem remeg, nem akar összerogyni. Gyönyörű volt. Csak az utolsó hang makacskodott, nem akart kijönni, de a srácok készen álltak, hogy besegítsenek – így hibátlan lett a dal. Pár pillanatig csend.…majd kitört a zúgó tapsvihar. Mark mintha mély álmából ocsúdna, mintha azt sem tudná, hol van, zavart mosollyal nézte az őt ünneplő tömeget, még a srácok is őt tapsolták a színpadon, mesés volt. Pedig az ereje itt elhagyta volna, de ez az ováció még feltöltötte őt a fináléra. A közönség alig akarta elengedni őket, ráadást követeltek újra meg újra. Megcsinálta, el sem hiszi, ez a sok ünneplő ember, és tapsolnak, és….Szédelegve támolygott a folyosón. Nem fájt semmije, csak tompán zsibbadtak a tagjai, tejfehér ködöt látott. Berontott Matthew.
- Fiúk! – lihegte elragadtatottan – Megcsináltuk! Mától a szponzoraink! Halljátok? Sikerült, Markie, hallod??? És ugye tudod, hogy ez főleg neked köszönhetjük??? – cuppanós puszit nyomott a fiú hajára. - Te viszont jól megerőlteted magad, azonnal ülje le, hát remegsz, a hátamon viszlek haza, ha kell, köszönjük Mark, mit szólsz…?!
- Elalélok. – biztosította rekedten Mark.
…és csakugyan elalélt.
/2007 december/
14 - Aem
- Figyeltek skacok...? Egy-két-há, és egy, és fordul, és kettő, és le, és három és egy-két-há, és... Jaj...!
A fiúk élén addig lidérclángként repdeső Mark megbotlott egy deszkarésben, megbicsaklott a lába, és kíméletlenül elhasalt a színpadon. Halkan, elhalón felnyögött. Luke felnyikkant.
- Na mi van, ez is benne van.., - röhögött, és Markot parodizálandó, elnyalt a színpadon.
- Fogd be... - zihálta elfulladó hangon
- Jól vagy öcsi...? - lépett oda Matthew, lehajolt, hogy felsegítse. Mikor Mark az oldalára fordult, sejtette, hogy valami baj van. Fájdalmasan zihált, kiszaladt a vér az arcából, szeme sarka könnyes volt. Fetrengett a fájdalomtól.
- Jaj... Jajistenem... - suttogta - Segíts, Matthew, nagyon fáj..
- De hát mi? Hol...? - szerencsétlenkedett Matthew. Nem értette. Hát ekkora esésbe azért ritkán halnak bele az emberek. Aztán észrevette, ahogy Mark fájdalmasan a bokája felé kap, összegörnyed, lehunyt szemmel, kínlódva, félig sírva lihegett, beharapta a száját a kíntól.
- A bokád...? Mutasd!
Abraham mellélépett, hogy segítsen Markot minél kíméletesebben felültetni.
- Eltört - csodálkozott Juan.
- Dehogy - tiltakozott Matt. De azért látta, hogy tényleg baj lehet, elég furcsán állt.
- Jaj, ne, még ez is... - bosszankodott Mark elkeseredetten, összeszorított foggal. Érezte, ahogy Matt hozzáér a lábához, csillagokat látott, összerándult. - Jaj, mit csinálsz, ne nyomd már, ez fáj... - De hát alig értem hozzá - csóválta a fejét Matthew. Majd még finomabban igyekezett feltolni a nadrág szárát.
- Aztamindenit. - füttyentett Luke, Abe pedig automatikusan nyúlt a telefon után. - Hívom az orvost... Matt felnyögött.
- Jézusom, pár óra múlva kezdünk.
Mark karcsú, erős bokája végig be volt dagadva, és valami furcsa, lilásvörös színben játszott.
- Fel tudsz állni...? - kérdezte halvány reménnyel a hangjában, de Luke letorkolta.
- Hülye vagy! Nézd már meg hogy néz ki!
Mark nem bírta tovább, elbögte magát.
- Nem tudom megcsinálni. - hajtogatta fájdalomtól eltorzult arccal, a kínlódás könnyeket sajtolt a szemébe. - Elcsesztem, le kell mondani, én nem tudok..
Nem igaz... Fáradt volt, rosszkedvű, és beteg eddig is - könnyű láz bosszantotta napok óta. Malcolm éppen másfél hete dobta ki, szóval nem volt várható, hogy éretten, férfi módjára viseli ezt az újabb csapást. - Matt tudta ezt jól. De ezt az előadást nem mondhatták le, nagyon fontos volt, egy remélhető jövendőbeli szponzoruk is itt lesz ma, nem mondhatják le, szükségük van a támogatására.
- Dehogy cseszted el. - csitította - Mindjárt kitalálunk valamit...
- Mindjárt itt az orvos is - ígérte Abe, miután viszajött a telefonálásból. - Mondtam, hogy úgy jöjjön, hogy színpadképesre kell pofoznia egy roncsot...
- Jaj, Abe - nézett rá rosszallóan Matthew, miközben próbált egy kis életet lehelni Markba, aki még mindig bőgött a fájdalomtól.
- Igaza van. - zokogta dühösen - Igaza van...
- Nyugi, kisfiú, lazuljá'. - vagánykodott Luke - Majd jön a doktorbácsi, ad szurit, azt úgy fogsz megint itt pattogni, mint kecskeszar a deszkán.
Hát ez nem jött be, Mark csak mégjobban bőgött. A többiek dühösen néztek Luke-ra.
- Mi lenne ha elhallgatnál...? - sziszegte neki Juan, majd kiment valamiért. Luke sértetten vállat vont.
- Nekem aztán mindegy...- Azzal leült a színpad szélére.
Eközben a többiek Markot vigasztalták.
- Na, Mark, légyszíves, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Kitalálunk valamit. De ezt az előadást nem mondhatjuk le, érted...
- Tessék Mark - jött vissza Juan, hideg vizes borogatást hozott, megpróbálta óvatosan belecsavarni a bokáját, de Mark csak felüvöltött tőle. Elege volt. Minden összejön. Malcolm, nem is érzi jól magát, szédül, fáj a feje. Igen, csak így történhetett, nem tudott eléggé figyelni, és... És most itt ül, félnyomorékul, könnyben úszva, szerencsétlenül.
- Én olyan béna vagyok - zokogta elkeseredetten a többieknek - Nem hiszem el...
A többiek szó nélkül nézték, egyik sem tudta, mit mondjon. Mind tudtak Mark viselt dolgairól, látszott is rajta, és Matt is megkérte őket, hogy most ne szekálják. Pláne Luke. Mogorva, lassú, fásult lett az utóbbi időben, bár változatlanul, a maga kis hiperaktív dolgán tette dolgát mint eddig.
- Mikor jön már az orvos - sóhajtott Matthew. Ideges volt, hogyne. Ha le kell mondaniuk ezt az előadást, bukták a szponzort, hajthatnak tovább. - Nyugodj meg Mark. Semmi gond. - ismételgette gépiesen. Töprengett. Vívódott. Igazából szíve szerint most elvinné Markot a balesetire, aztán hazakísérné. Az esze azonban hevesen tiltakozott. Kizárt. NEm mondhatják le, és ez Mark érdekeit is szolgálja. Markra nézett, ő lehunyt szemmel, fejét a falnak támasztva zihált, hangtalanul folytak a könnyei, nyitott szájjal szedte a levegőt az arca pedig furcsán zöldes volt.
- Hé - vette észre Luke - Öreg, rosszul vagy...?
Mark feltartotta a kezét, jelezve, hogy hagyja. Tényleg rosszul volt, felkavarodott a gyomra, nem is értette, valahogy... a fájdalomtól talán. Abe szótlanul lehajolt, és nagyon óvatosan lehúzta a cipőt a fiú lábáról. Neki ívbe feszült a teste, de épphogy felszisszent. Amikor megjött az orvos, ő sem kecsegetetett túl sok jóval.
- Hát, bizonyára itt szakadt minden rendesen. - állapította meg első ránézésre. - Még jó, hogy levették a cipőt, különben már csak levágni lehetne róla.
Felpolcoltatta a fiúkkal Mark lábát, majd határozottan, de kíméletesnek szánt mozdulatokkal nyomkodta végig. Mark megfogadta, inkább a nyelvét harapja le tőből, de nem fog üvölteni, hát olyan erősen harapta az ajkát, hogy majd' felsebezte.
- Jaj. - nyögött fel fájdalmasan amikor már nem bírta tovább, görcsösen megrándult a sérült lába.
- Eltörni nem tört el, de sajnos helyre kell rántanom. - csóválta a fejét az orvos. Sajnálkozva néztek Markra, látták, hogy - ha ez lehetséges - jobban elzöldül.
- Jó. - motyogta, úgy érezte, most már mindjárt elhányja magát. Embertelenül émelygett. Matthew a kezéért nyúlt, hogy vigasztalóan megpaskolja, de ő elkapta, és belekapaszkodott. Matthew nem húzta el. - Nem fog fájni. - próbált közömbös lenni Mark a többiekhez, de maga is tudta, hogy furcsán remeg a hangja - De igazán...
Matthew próbált mosolyogni rá, de feszült volt és ideges. Nagyon szurkolt magában, hogy az orvos helyre tudja pofozni. Mark nem mert az orvosra nézni, hogy mikor fogja rántani, de ő látta, előbb fagyott meg benne a vér, aztán érezte, hogy Mark megszorítja a kezét, a körmei belevájódnak a tenyerébe, megfeszül, megint könny szökik a szemébe, és benne akad a levegő.
- Ennyi az egész. - vette szemügyre az orvos - Hogy érzi magát...?
Mark már ki bírta nyitni a szemét, bár a könnyektől alig látott. A Matthew kezét szorító ökle remegett még mindig. Csak egy kurta bólintásra jutott az erejéből. Matthew félrevonta az orvost, de előbb még szelid pofont adott Marknak. - kitartás.. üzente
- Elnézést - kezdte Matt lámpalázasan, suttogva hadart az orvosnak - Mit gondol, fel tudna lépni ma...? Tudom, hogy embertelen, de szükségünk van a jelenlétére. Nem mondhatjuk le ezt a fellépést. Kérem. Segítsen.
Az orvos szúrósan, összevont szemöldökkel nézett rá.
- Hát... Ha a fiatalember azt kívánja, hogy valaha is olyan lehessen a lába mintha mi sem történt volna, akkor nagyon nem javaslom...
Matthew csüggedten nézte, ahogy a másik három fiú Markkal poénkodik. Elkapta Mark csodálkozó pillantását, úgyhogy gyorsan elfordította a fejét.
- Úgy... úgy gondolja hogy... - dadogta. Az orvos megsajnálta.
- Persze, tulajdonképpen fizikailag nem lehetetlen a dolog. De akkor most azonnal el kell kezdenünk a felkészítést. Nagyon kevés idő van.
Mattnek felderült az arca.... De állj le, Matthew. Most nem lehet feláldozni Markot, azért, hogy... Tenyerébe temette az arcát, és mélyen, keserűn, szívből sóhajtott egyet.
- Srácok - szólt oda a többieknek - Lemondjuk az előadást.
Egy pillanatra olyan dermedt csend lett, mint a kivégzés előtti pillanatokban szokott.
- Neeem... - nézett rá döbbenten Juan - Matthew, hallod, ezt nem teheted...!
Matthew nem szólt semmit, csak magába roskadva nézett maga elé.
- Megcsináljuk. Meg tudjuk csinálni. - győzködte Abe, de Matthew megrázta a fejét.
- Hát nem értitek? Markkal ezt nem lehet megcsinálni. Nem látjátok...
Luke kifakadt.
- A francba is, azért még nem kell lemondani! Megcsináljuk nélküle. Nem nagy kunszt. Mi a fenének ebből ekkora ügyet csinálni...???
- Nem lehetsz ilyen tahó - sziszegte Matthew - Hogy akarsz fellépni Mark nélkül? Az már nem a teljes Altar Boyz...
- Nem mondhatjuk le. - őrjöngött Luke, tisztára belehergelte magát, kipirult az arca. - Ezt te is nagyon jól tudod!!
- Megmondanád, hogy gondoltad? Mit csináljunk? Kíváncsi lennék, ha veled történt volna, te mennyire pattognál...!!!!
- Várjatok - szólt közbe a jól ismert finom, remegő kis hang. - Ne veszekedjetek. Megcsinálom.
Megint néma csönd lett. Az a puha, elhaló kis hang így félbe tudta szakítani a hangos, magából kikelt férfihangokat. Mark ott állt mellettük, igyekezett megállni, de támaszkodott a székre, és látszott, hogy a sérült lábán nem áll, csak épphogy érintette vele a földet.
- Micsoda...? - kérdezte óvatosan Matthew.
- Mondom... Megcsinálom...! - mosolygott rájuk könnyei fátylán át. - Bízzátok csak ide.
- Biztos, hogy nem szeretnél inkább hazamenni...? - érdeklődött Matthew.
- Dehogy akar - vágott közbe gyorsan Luke - Ugye, nem akarsz? Persze, hogy nem. Jófiú ez. Látod Matthew? Na csináljátok.
Matthew örömében elkapta Mark fejét, és összevissza csókolta a haját.
- Hé, hé - nevetett könnyes szemmel Mark - vigyázz...
- Akkor - intett az orvos, Mark visszaült a földre. Matthew és a fiúk hálásan álltak köré, figyelhessék, mi történik. Nem is tudta, hogy vállalkozhatott rá, bár az éles, nyilalló fájdalom mostanra átváltott valami tompa, folyamatos, lüktető fájássá. De látta, hogy Matthew milyen kétségbeesett, és, hogy a fiúk MIATTA veszekednek. Ezt pedig nem bírta elviselni. Nem hagyhatja, hogy miatta bukjanak. Úgyhogy feltápászkodott, és odavánszorgott a fiúkhoz, és... De az orvos hangja visszazökkentette. - ... rögzíteni fogjuk, elasztikus merevítővel, ne ijedjen meg, tudja majd mozgatni. És... Kapjon rá morfint. Egy ampullával.
Mark ijedten összenézett Matthew-val.
- Meg... Meg fog szúrni...?
- Nézze - kezdte az orvos - adhatom szájon át is, de garantálom, hogy annak nem lesz meg a hatása annyira. Ez közvetlenebb módszer, közvetlenül az érintett területbe jut és ott fejti ki a hatását. Persze.. Ekkora mennyiségnél előfordulnak mellékhatások. Szédülés, émelygés, hányinger, érzéketlenség bizonyos régiókban. Effélék.
- Minden jobb mint ez - legyintett idegesen Mark.
- Rendben.
Tulajdonképpen semmi, semmiség az egész, de mégis annyira jól esett, hogy Matthew egy percre sem tágított mellőle. Ott volt mellette, miközben a lábát kínozták, lopva fogta a kezét, miközben beadták az első injekciót. Könnyes daccal gondolt mindenkire, aki valaha is legyintett, ha róla volt szó. Meglátjátok, ó, majd meglátjátok!
Hiszen nem is fáj. De tényleg! Alig fáj.
- Próbáljon meg talpraállni - kérte egy idő múlva az orvos. Ezúttal tényleg nem érzett fájdalmat, csak némi bizsergő zsibbadást. Óvatosan megpróbált rátámaszkodni - és elcsodálkozott.
- Nem is fáj...!
- Most nem... - biccentett az orvos - Amúgy jól látom, hogy lázas...?
- Én...? - kérdezett vissza Mark - Nem is. Tulajdonképpen.. De. Lehet.
- De igen. - csóválta a fejét az orvos - Ez bizony baj. Meg kell tudnunk, milyen szervi probléma áll a háttérben. FElléphettek allergiás reakciók, illetve a beteg szervezet nem biztos, hogy úgy reagál, ahogy kéne.
- Ó. - sietett megnyugtatni Mark - Nem szervi. Pszichés.
Amint kimondta, megbánta. Fülig pirult, érezte Matt szánakozó pillantását. - De tényleg.
Az orvos érdes kezei közé fogta a fiú nyakát, és óvatos, de határozott mozdulattal végignyomkodta a nyakát.
- Nyissa ki. - szólt rá kurtán.
- Á... - tátotta a száját aggódva Mark. Jaj csak nem talált ott is valamit?
- Príma. Önnek a kezdeti stádiumban lévő hangszálgyulladás fel sem tűnik? - dohogott az orvos
- Hogy micsoda? - sietett közbevágni Matthew.
- Ja. - roskadt magába Mark - Ezért fájt annyira!
- Nem hiszem el. - ingatta a fejét az orvos - És így is képes lett volna kiállni...?
- Miért, nem lehet..? - kérdezte Juan.
- De. Megoldható. De csak gyógyszerrel. Ám én nem vagyok gégész.
- Hívom. - ajánlotta Abraham.
Közvetlen a második morfininjekció és a menetközben a nyaki vénába beadott kalcium után Mark csak feküdt a székekből összehevenyészett ágyon, halkan pihegett, felszínesen lélegzett csak. Az úgy volt, hogy Abe-nek nem kellett orvost hívnia, mert a menedzserük már hozta a gégészt.
- Mit műveltél...? -sopánkodott - Miért mindig te...
Aztán valamit mondott a doktornő, és megijedni sem volt ereje, de méretes fecskendőt vett elő, és megszúrta a nyakát. Most meg itt fekszik. Tulajdonképpen nem fáj, nem is fáj a szúrás helye, csak mintha zsibbadna. De veszettül.
- Nemsokára jobb lesz. - ígérte az orvos.
- Meg tudja csinálni a koncertet? - faggatózott a menedzser, de Mark csak annyira hallotta a hangját, mintha az vödörből beszélne. Matt már nem egyszer indult neki, hogy elküldje maguktól, de eddig még nem sikerült neki. Nem nagyon érezték a jelenlétét, mindent Matthew szervezett. Mark nem hallotta mit válaszol az orvos, fáradtan csukta be a szemét. Ha arra gondolt, hogy nemsokára fel kell állnia, és pattognia megállás nélkül, felkavarodott a gyomra. Próbált nem gondolni rá, és erősen koncentrált arra a pillanatra, amihez a doktor megígérte, hogy ˝mindjárt jobb lesz˝.
- Nagyon betegnek tűnik. - aggódott fölötte Matthew, egészen nyilvánvalóan azt hitte, Mark alszik. De az orvos nem osztotta az aggodalmát.
- Inkább azt mondanám, hogy kimerült, de ahogy végignézek magukon, ez egyáltalán nem egyedülálló probléma... Hát, nem tudom. Igazából nem nézem ki belőle így kívülről, hogy végig tudná csinálni egyhuzamban, de ahogy maguk itt beszéltek róla...
- Ó, bírni fogja - vágott közbe Luke - maga nem tudja, milyen aktív. Tud lenni.
Igen, bírni fogja. Csak most hagyják, hagyják már egy kicsit, muszáj összeszednie magát...
- 10 perc és kezdünk - jött be Matthew idegesen. Aggódva sandított be az öltözőbe, de őszinte megrökönyödésére csak Luke-ot találta ott.
- Hol van..? - bökte meg, suttogva beszélt. Luke csodálkozva nézett rá.
- Ki...? Ja? Hol lenne? Odabent van. Melegít.
- Hogy mit csinál? - csodálkozott, de nem várt választ. Benyitott a belső terembe. Tényleg ott volt. A nyitószám koreográfiáját gyakorolta, ami máskor meg sem kottyant neki, de most az új szerzeményű bokamerevítővel nyilván más technikát igényelt a feladat. Matt megbabonázva nézte, csodálta azt a szívós kitartást, amivel a másik fiú nyolcadszorra is újrakezdi a lépést. Látta azt a megfontolhatatlan, elszánt hévet, ami elborult tekintetéből lángolt. És mérhetetlenül tisztelte érte. Közben Mark legyintett, megállt, és óvatosan lábujjhegyre emelkedett. Előbb csak a jobbikkal, majd nagy levegőt vett, becsukta a szemét, és megpróbálta a sérült lábával is. Matthew visszafojtott lélegzettel bűvölte, drukkolt, hogy sikerüljön. Először felszisszent és visszaesett, de aztán szikrát vetett a szeme, és hopp, felállt lábujjhegyre. Alig észrevehetően remegett csak. Matthew majdnem felkiáltott elismerésében, de fékezte magát, nem akarta megijeszteni. Mark nem hitte el, hogy sikerül, és a jelek szerint alig érez fájdalmat. Még megpróbálta párszor, aztán, mikor látta, hogy biztosan megy, elkezdett szökdelni páros lábon.
- Oltári szent fiúk - próbálkozott, de ez bizony megbicsaklott. Nem hitt a fülének. Megpróbálta még egyszer, még egyszer, vékony nyakán megfeszültek az izmok, az áttetsző bőr alatt kidagadtak az erek. Matthew képtelen volt tovább nézni. Mellé sétált, és óvatosan a vállára tette a kezét. Mark összerándult, hevesen megfordult.
- Matthew... - rebegte, elfátyolosodott a szeme - Nem megy...
- Dehogynem, - sietett közbevágni - Csak ne erőltesd így! Na, na, öcsi, el ne bőgd magad megint!
- Nem fogom - rántotta fel dacosan a vállát - Majd halkan próbálom.
- 5 percünk van - jelentette ki Matthew némi hallgatás után. - Gyere, Markie.
Miközben kint a mikroportot igyekeztek rászerkeszteni a hátára, begörbíteni selymesen kunkorodó fürtjei mellé, Matthew folyamatosan faggatta.
- Jól vagy? Fáj most..? Szólj, ha rosszul vagy...
Pedig még Luke is megdícsérte.
- Öregem - füttyentett - Eszméletlen jól viseled. De igazán...
- Kösz Luke. - mosolygott rá halványan. Nem. Most tulajdonképpen tényleg nem érez fájdalmat. Annyira. De olyan furcsa, elmosódó minden...
- Semmi gond - szedte össze magát - Gyerünk! Csapjunk bele! - penderült ki a többiek elé, arcára nyomkodva a leukoplasztot. Máris úgy tűnt, hogy semmi baja nincs - leszámítva a virító lázrózsákat az arcán.
- Akarod, hogy kivegyük az új dalt...? - kérdezte szeliden Matthew. Mark csodálkozva nézett rá. - Miiii? Ki ne vedd... Annyira szép..
Jaj, Mark. Mondd, tulajdonképpen te kit akarsz átverni? Hiszen rettegsz attól, hogy ezt a dalt előadd. Ami gyönyörű ugyan, de nehéz, borzasztóan nehéz; hatalmas hangi erőnlétet igényel az előadása. ... És lelkierőt is. Mert ez a dal nagyon közel áll hozzá, legmélyebb félelmeiről szól, amitől még mindig fél. Hiába teltek el évek azóta. Ő még mindig érzi.
- Abe.. - nézett rá meghatva, könnyeivel küszködve a fiúra, mikor először olvasta a szöveget. - Ez gyönyörű. Ahogy mondani szokás téged homlokon... DE nem is homlokon.. Szájon csókolt a Múzsa. Abraham zavartan összevigyorgott akkor Matthewwal, és nem válaszolt semmi érdemlegeset.
- Örülünk, hogy tetszik... - vonogatta zavartan a vállát. Most azonban kezdődik. Kezdődik az előadás. Tulajdonképpen csak a nyitószámmal szenvedett meg. Nagyon szokatlan, mi több, kényelmetlen volt a merevítője, hiába volt elasztikus, ide-oda csúszkált a bokáján. Rettenetesen kínlódott az újfajta jármóddal, amit ennek viselése kényszerített rá. De persze azt is tudta, hogy ebből a közönségnek semmit nem szabad látni, semmit nem vehet észre. Elővette hát azt a mosolyát, amire Matthew egyszer nevetve azt mondta, hogy bűbájos, és igyekezett, hogy egy pillanatra se jöjjön le az arcról, bármennyire fáj. Úgy a második szám közepe táján azonban egy pillanattól mintha hirtelen megszűnt volna a fájdalom. Mintha egy védőburok, egy légbuborék vette volna körül sérült lábát,, ami elnyelt minden fájdalmat, és csak kellemes zsibbadtságot árasztott szét a testében. Megdöbbent. Kicsit ki is esett a színpadi megjelenésből, magáról megfeledkezve, túlmozgását is megduplázva próbálgatta, hogy mi a csuda történt vele. De szerencsére Juan egy erőteljes bökéssel felriasztotta, és tudta tovább csinálni a feladatát. Az öröm végigömlött a tagjaiban, könnyű eufóriát érzett, úgy érezte, na majd most minden sikerül. Bepattant a többiek elé, és fülig érő szájjal megpördült a saját tengelye körül. A másik négy fiú csodálkozva, de mi tagadás, megkönnyebbülve sandított össze.Mark, mikor legközelebb ki kellett ugrania a takarásba, önérzetesen utasította vissza az injekciót.
- Nem kell - tiltakozott - Már nem is fáj. De tényleg.
- Ostoba kölyök - szidta össze az orvos - Ne legyen már ilyen felelőtlen! Ha azt akarja, hogy ez az állapot fennmaradjon, akkor üljön már le végre szépen...
Mark elhúzott szájjal hagyta hogy belészúrják a tűt, aztán már pattant is, vissza a színpadra. Ezerrel pörgött, mindenkit leélt a színpadról erőteljes, hiperaktív jelenlétével. De csodálkozva tapasztalta, hogy az első rész végére elfáradt. Kimerülten rogyott le a számára a takarásba odakészített székre, arra sem volt ereje, hogy elmenjen az öltözőig. Csodák csodája, most nem Matt sietett a segítségére, hanem Luke.
- Gyere beljebb haver, ne itt üljél... - hívta, de Mark fáradtan ingatta a fejét.
- Nem tudok. - sóhajtotta, remegett megerőltetett lába, nem bírt ráállni.
- Fáj...? - kérdezte Luke tőle szokatlan részvéttel. Választ nem is várt, felsegítette a fiút, és betámogatta az öltözőbe. Mark úgy meglepődött, hogy még szólni sem tudott.
- ...Kösz..! - szólalt meg, mikor végre talált szavakat. De hülye ez a Luke.
- Frankón bírod - vigyorgott rá. Erre Matthew felnézett, épp a nadrágszárával babrált valamit, túl rövid volt rá.
- Biztos, hogy bírod még egy részt? - kérdezte meg aggódva. - Kitalálunk valamit.
- Nem - húzta fel az orrát - Végigcsinálom. Azért is. Nem vagyok én olyan kis virágszál, mint gondolod...!
- Ezt reméltem is - csóválta a fejét nevetve Matthew. Muszáj volt nevetni. Annyi báj volt benne ezzel a daccal, hogy meg kellett mosolyogni. Pedig ül, olyan kis elesettnek tűnik, tiszta sápadt, két égő folt a két arcán, beteg lába meg maga elé van nyújtva, és remeg. De már szúrták is a következő injekciót, fásultan tűrte, még csak fel sem szisszent.
- Figyelj, Mark – fordult hozzá Matthew – ha bármi baj történne, rosszul leszel, vagy valami, akkor…
- Tudom, tudom – legyintett Mark – Ne félj, tudom, hogy mit kell csináljak.
Ez megint kicsit hisztérikusabb hang volt a kelleténél, a többiek elcsendesedtek.
- Biztos, hogy bírni fogod? –kérdezte meg halkan Abraham.
Mark ingerülten felpattant, megint kezdte kifejteni hatását az injekció. Odasétált a takaráshoz, a hideg korlátnak támasztotta a fejét, és nézte a tömeget. Türelmetlenül pásztázta az embereket, de minek nézi, ő úgysincs itt. Kezet érzett a vállán. Matthew volt.
- Mi baj, öcsi? – kérdezte kedvesen, mikor meglátta Mark könnyes szemét.
- Semmi – vágta rá rekedten, elfordult.
- Nincs itt. – válaszolta meg szelíden Matthew a fel nem tett kérdést, amire Mark úgyis tudta a választ. – Hiányzik, igaz?
- Kiről beszélsz – vonta fel durcásan a vállát Mark, mint egy gyerek. Nem nézett Matthew-ra, bár érezte, tudja, hogy most csak komédiázik. Kisvártatva maga is rájött milyen szánalmas ez a hozzáállás, mélyet sóhajtott.
- No jó – inge ujjával elmaszatolta a könnyeket az arcán, majd gyors kézzel magára nyomkodta a leesőfélben lévő mikroportot. – Tényleg hiányzik. De… Nem ezért vagyok szomorú.
Matthew hallgatott. Nem azért, mert nem érdekelte, hanem mert várta, hogy Mark összeszedje a gondolatait. Mark nekitámaszkodott a falnak, és lehajolt, hogy megigazítsa az elasztikus merevítőt. Túl szorosra húzta az előbb, vagy mitől szúr annyira..? De nem, laza volt, és a tépőzár odapréselődött a bokájához. Dühösen rángatni kezdte. Te ezt nem értheted, gondolta közben fogcsikorgatva, egyáltalán nem értheti. Malcolm volt az első valaki, aki szeretett. Mert ilyen- olyan akadt eddig is, szó se róla, te, Thomas… De ti alapjában véve sosem vettetek engem komolyan. És senki. Mit tudhatod te, ő milyen érzés. És az, ahogy elváltunk egymástól.. Borzasztóan méltatlan volt hozzánk, az egész eddigi hozzánk, és ez eléggé fáj. Persze, túl lehet élni, végül is mindent túl lehet élni. De te ezt nem értheted, ezegyszer én értek valamit jobban – kár, hogy pont ezt… Mire ezt végiggondolta, kicsit a dühe is lejjebb csillapodott. Higgadtan tudott Matt-re nézni.
- Tudod, nem azért vagyok szomorú, mert vége lett, mert hát holtomiglan holtodiglan ugye csak a mesében létezik… - sápadtan elmosolyodott. – Hanem ahogy vége lett. Ez nem hagy nyugodni. És ha belegondolok, hogy most Malcolm halálra van ítélve… És most egyedül van… - megborzongott.
- Éreztem. – jelentette ki nemes egyszerűséggel Matthew. – De tudod, hogy Malcolm mindig talpra esik. Őt nem kell féltened.
És ezt Mathew úgy mondta, mint ahogy mindigis beszélt. Nem nyáladzott, nem fellengzett, csak mondta, ami a szívén, az a száján. Mark hálás volt ezért.
- Ettől függetlenül ne aggódj, én végigcsinálom ám ezt a mai estét – sietett biztosítani Matt-et – A legjobban, ahogy csak tudom!
- Ennek nem szabadna örülnöm, de hát mit csináljak – tárta szét a karját Matthew őszintén – Le kellett volna mondanunk a koncertet. Fogalmad sincs, mit csinálsz most magaddal, és nekünk nem volna szabad még asszisztálnunk is hozzá.
- Kicsi a bors, de erős – nevetett Mark, óvatosan próbálgatva sérült lábát. – Őszinte legyek? Pocsékul vagyok. De ha lemondanánk, csak még pocsékabbul lennék, és előadás után így is úgy is rókázni fogok, akár meg van tartva a koncert, akár nincs. Továbbá, így is úgyis legalább ketten, de leginkább csapatostul fogtok hazakísérni. Addigra úgy kileszek, hogy a cipőmet is neked kell lehúznod rólam. Mit szólsz, fogadunk?
Kedves kék szeme pimaszul ragyogott Matthew-ra. Muszáj volt nevetnie.
- Meggyőztél! – csapott a vállára – Tudod mit, lehúzom a cipődet, ha csak ezen múlik. Hajrá!
Olyan erővel vetette ki magát a színpadra, hogy azt még a másnapi újságok is megírták. Olyan vehemenciával táncolt a többiek előtt, majd elszállt, senki meg nem mondta volna róla, hogy egyébként lábra sem tudna állni. Viháncolt teljes erőből, ontotta a poénokat, csak a szakavatottak láthatták – ha volt olyan a közönségben – hogy hogyan dagadnak ki nyakán, homlokán az erek, hogyan zöldül el az arca egy-egy nagyobb mozgás után, és hogy alig észrevehetően, de féloldalasan áll. De ő pattant elsőnek, hogy Matthewnek széket hozzon a dalánál, meg a csajnak is, akit felhozott a színpadra. Egy pillanatra ugyan mintha átlobant volna rajta valami zöldszemű féltékenység, de csupán egy másodpercig tartott. Ne legyen már hülye… De ezen kívül nem érzett semmit. Nagy levegőt vett még az elején, és belevetette magát a színpadi létbe, a táncba, a zenébe, a koreográfiába, és nem gondolt semmire, ami nem ezekhez tartozik. A lábát sem érezte. A gondok úgy kezdődek, mikor Luke a léleképítős dalánál belerúgott a lábába, miközben ő a földön ült. Akkor bezzeg egyből eszébe jutot a lába, bár tompa zsibbadásnál még most sem érzett egyebet. De halványan belenyilallt, hogy ebből még baj lehet. Lett is, de csak későn, a keresztrefeszítős dalnál, mikor salsáznia kellett, egy lépésnél késszúrásszerű fájdalom nyilallt a bokájába, és végigvillámlott a térdén, a combjáig, egészen fel az agyáig. Na akkor megbicsaklott a hangja. Megijedt, de remélte, hogy talán csak véletlen volt. De nem. Valami nagyon nem volt rendben, már rá sem kellett lépnie, hogy fájjon. De hisz ez borzasztó… Megfogadta, hogy dal végén kitáncol a takarásba ˝szuriért˝ mert ezt nem fogja bírni, de aztán eszébe jutott, hogy a következő az ő új dala, hát egyből elfeledkezett mindenféle fájdalomról, még az orra is elfehéredett izgalmában. Mire oda került a sor, addigra valósággal rosszul lett a hihetetlen mennyiségű adrenalintól. Remegő hangja majd elveszett, miközben bekonferálta a dalt. Halálos csend lett, ezt még senki sem hallotta. A fiúk kicsit hátrébb hzódtak, leültek a színpadra. Ha ezt megcsinálja most – akkor minden. Ez egy iszonyat nehéz dal, mind fizikailag, mind lelkileg, és Mark mindkét téren gyengélkedik most. Hát hajrá. Mark belevágott, szépen, halkan, gyönyörűen kezdte, a közönség már sz első hangokra magába fordult, többet ért ez a dal, mint egy mise. Ahogy építkezett a dal, Mark úgy melegedett bele egyre büszkébben, nyíltabban zengett a hangja, tökéletes magasságokat ívelt be, mindenről megfeledkezett, csak énekelt, aki a lábára nézett volna közben – de ki is lett volna olyan barbár – Láthatta volna, hogy szilárdan áll két lábon, nem remeg, nem akar összerogyni. Gyönyörű volt. Csak az utolsó hang makacskodott, nem akart kijönni, de a srácok készen álltak, hogy besegítsenek – így hibátlan lett a dal. Pár pillanatig csend.…majd kitört a zúgó tapsvihar. Mark mintha mély álmából ocsúdna, mintha azt sem tudná, hol van, zavart mosollyal nézte az őt ünneplő tömeget, még a srácok is őt tapsolták a színpadon, mesés volt. Pedig az ereje itt elhagyta volna, de ez az ováció még feltöltötte őt a fináléra. A közönség alig akarta elengedni őket, ráadást követeltek újra meg újra. Megcsinálta, el sem hiszi, ez a sok ünneplő ember, és tapsolnak, és….Szédelegve támolygott a folyosón. Nem fájt semmije, csak tompán zsibbadtak a tagjai, tejfehér ködöt látott. Berontott Matthew.
- Fiúk! – lihegte elragadtatottan – Megcsináltuk! Mától a szponzoraink! Halljátok? Sikerült, Markie, hallod??? És ugye tudod, hogy ez főleg neked köszönhetjük??? – cuppanós puszit nyomott a fiú hajára. - Te viszont jól megerőlteted magad, azonnal ülje le, hát remegsz, a hátamon viszlek haza, ha kell, köszönjük Mark, mit szólsz…?!
- Elalélok. – biztosította rekedten Mark.
…és csakugyan elalélt.
/2007 december/
Az éjszaka közepén
Keletkezés: Rent, és Angel.
Az éjszaka közepén
Collins az éjszaka közepén arra ébredt, hogy üres mellette az ágy.
Kábultan meredt maga elé, majd erőlködve felemelte a fejét, és körülnézett a sötétben, bár álmos volt, nagyon jól tudta, hogy mit keres.
Angelt.
Megszokta már az álmában is hozzásimuló kis test langyos melegét, megszokta a lélegzetét az arcán. Hiánya egyből feltűnt, és ez ébresztette fel.
Nem volt sehol..
- Angel…? – szólt maga elé bizonytalanul, álomtól kásás hangon. Felült az ágyban, és behunyt szemmel még egyszer megismételte. – Angel…!
Álmos volt, nagyon, rettenetesen. Előző nap késő estig volt az egyetemen, fizikailag és szellemileg is teljesen leamortizálódott. Nem is akart mást, mikor hazaért, csak aludni, aludni aludni… De aztán Angel is megérkezett, …és akkor az alvás elhalasztódott…
Elmosolyodott, mikor ez eszébe jutott, de aztán elkomolyodva vakarta a fejét, mert felötlött benne, milyen sápadt volt a fiú…
Csak nincs valami baja…?
Sóhajtva rúgta le magáról a takarót, lassan feltápászkodott. Ki sem tudta nyitni teljesen a szemét még, de tétován körülnézett.
A zuhanyzóból halvány fénysugár derengett ki, hát arrafelé vette az irányt. Annyira csak a céljára figyelt, hogy mikor Mark felmordult álmában, egész testében összerándult, úgy megijedt. Mikor felfogta, mi volt az, - ami eltelt egy kis időbe… - legyintett, és tovább ment.
- Angel…? – dörmögte álmosan – Angel, itt vagy…?
De elakadt a szava, mert halk neszt hallott, ami pont olyan volt, mint valami elfojtott hüppögés. Nyugtalanul húzta el a függönyt. A látványtól egyből kiröppent az álom a szeméből, és megsajdult a szíve.
A fiú a borotválkozótükörrel szemben hevert a mosdó szélére borulva.
Sírt.
Egész teste remegett, és hallatszott, hogy akadozva, nehezen szedi a levegőt, néha – néha fájdalmasan köhögött.
- Rosszul vagy…? – suttogta aggódva Collins, fel ne ébressze a többieket. De Angel, mintha meg se hallotta volna. Erre közelebb lépett, és óvatosan megsimogatta a fiú fejét.
A mozdulattal sikerült elérnie azt, amit szóval nem: Angel felnézett, furcsán zavaros volt a tekintete, és könnyáztatta arca. Olyan kétségbeesés, rémület és fájdalom sugárzott a tekintetéből, hogy a férfi úgy érezte: a szíve szakad meg.
- Mi a baj…? – térdelt le mellé, nagyon óvatosan megsimogatta az arcát – Rosszul vagy…? – ismételte meg a kérdést. A fiú megrázta a fejét, és lopva a zsebébe gyűrte a véres zsebkendőt, amivel a felköhögött vért törölte le a szájáról. Majd a tükörképére esett a pillantása, és ismét kitört belőle a fájdalmas zokogás. A férfi nem mert szólni, kérdőn nézett rá, miközben lassú mozdulatokkal simogatta Angel hátát, a ruhája a keze nyomán tapadt rá a nyirkos kis testre. Percek teltek el, míg a fiú annyira összeszedte magát, hogy meg tudott szólalni. - Ide nézz… - tartotta az öklét – Nézd.. A hajam…
Egy maroknyi hajcsomót tartott a kezében, saját finom, sötét hajából.
- Látod…? – sírta – Kihullik… Ki fog hullani az összes… És ez azt jelenti, hogy… Hogy én… Én nemsokára…
Collins döbbenten nézett rá, majd magához húzta a fiút és szorosan ölelte. Angelt megint elfogta a száraz köhögés, fájdalmasan, össze-összerándulva köhögött. Vércsöpp jelent meg a szája sarkában.
- Csss… - csitította – Ne, ne mondj ilyeneket, nyugodj meg… Nem lesz semmi baj… - elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a fiú száját.
- Hát nem érted…? Ki fog hullani… Az egész… Nem emlékszel…? Mondták… És azt is, hogy utána… Én…
- Csssss…! – ringatni kezdte a fiút, gépiesen simogatta, nem akarta felfogni, elhinni, hogy most mi történik. – Ne sírj, drágám. Majd visszanő…! Hidd el.. Annyira szép vagy… És az is maradsz… Akármi történjen…
A fiú elcsendesedve hüppögött a férfi vállára hajtva a fejét.
- Csinálni kéne vele valamit. – szepegte. A férfi elgondolkodva túrt bele a sűrű, sötét hajba. Nem volt hosszú, csak sűrű, és dús, fényes, a gyertya fénye megcsúszott rajta, és glóriát vetített rá.
- Lejjebb kell vágni. – mondta halkan – egészen rövidre… - állánál fogva fölemelte a fiú arcát, hogy az övével egyvonalban legyen. Már nem sírt, csak egyetlen vékony vonal volt a szája. Collins biztatóan rámosolygott – Semmi baj. Tüsi hajad lesz… - cirógatta meg szeretettel az arcát. – Maradj itt. Hozom az ollót… Csókot lehelt a fiú szájára, majd kiment. Egy perc múlva visszajött, egy ollóval és egy pokróccal.
Szelíden ráterítette Angelre a pokrócot.- Meg ne fázz…
A fiú nem felelt, megsemmisülten meredt saját magára a tükörben. Collins felemelte az ollót, egy pillanatig habozott, majd nagy levegőt vett, és belevágott a dús, sötét hajba. Csattogott az olló, a földre tett papírdarabon csak gyűltek a selymes, puha fürtök, Angel szomorúan figyelte.
- Kész. – mondta csendesen Collins.
(folyt.köv.)
/2006/
Az éjszaka közepén
Collins az éjszaka közepén arra ébredt, hogy üres mellette az ágy.
Kábultan meredt maga elé, majd erőlködve felemelte a fejét, és körülnézett a sötétben, bár álmos volt, nagyon jól tudta, hogy mit keres.
Angelt.
Megszokta már az álmában is hozzásimuló kis test langyos melegét, megszokta a lélegzetét az arcán. Hiánya egyből feltűnt, és ez ébresztette fel.
Nem volt sehol..
- Angel…? – szólt maga elé bizonytalanul, álomtól kásás hangon. Felült az ágyban, és behunyt szemmel még egyszer megismételte. – Angel…!
Álmos volt, nagyon, rettenetesen. Előző nap késő estig volt az egyetemen, fizikailag és szellemileg is teljesen leamortizálódott. Nem is akart mást, mikor hazaért, csak aludni, aludni aludni… De aztán Angel is megérkezett, …és akkor az alvás elhalasztódott…
Elmosolyodott, mikor ez eszébe jutott, de aztán elkomolyodva vakarta a fejét, mert felötlött benne, milyen sápadt volt a fiú…
Csak nincs valami baja…?
Sóhajtva rúgta le magáról a takarót, lassan feltápászkodott. Ki sem tudta nyitni teljesen a szemét még, de tétován körülnézett.
A zuhanyzóból halvány fénysugár derengett ki, hát arrafelé vette az irányt. Annyira csak a céljára figyelt, hogy mikor Mark felmordult álmában, egész testében összerándult, úgy megijedt. Mikor felfogta, mi volt az, - ami eltelt egy kis időbe… - legyintett, és tovább ment.
- Angel…? – dörmögte álmosan – Angel, itt vagy…?
De elakadt a szava, mert halk neszt hallott, ami pont olyan volt, mint valami elfojtott hüppögés. Nyugtalanul húzta el a függönyt. A látványtól egyből kiröppent az álom a szeméből, és megsajdult a szíve.
A fiú a borotválkozótükörrel szemben hevert a mosdó szélére borulva.
Sírt.
Egész teste remegett, és hallatszott, hogy akadozva, nehezen szedi a levegőt, néha – néha fájdalmasan köhögött.
- Rosszul vagy…? – suttogta aggódva Collins, fel ne ébressze a többieket. De Angel, mintha meg se hallotta volna. Erre közelebb lépett, és óvatosan megsimogatta a fiú fejét.
A mozdulattal sikerült elérnie azt, amit szóval nem: Angel felnézett, furcsán zavaros volt a tekintete, és könnyáztatta arca. Olyan kétségbeesés, rémület és fájdalom sugárzott a tekintetéből, hogy a férfi úgy érezte: a szíve szakad meg.
- Mi a baj…? – térdelt le mellé, nagyon óvatosan megsimogatta az arcát – Rosszul vagy…? – ismételte meg a kérdést. A fiú megrázta a fejét, és lopva a zsebébe gyűrte a véres zsebkendőt, amivel a felköhögött vért törölte le a szájáról. Majd a tükörképére esett a pillantása, és ismét kitört belőle a fájdalmas zokogás. A férfi nem mert szólni, kérdőn nézett rá, miközben lassú mozdulatokkal simogatta Angel hátát, a ruhája a keze nyomán tapadt rá a nyirkos kis testre. Percek teltek el, míg a fiú annyira összeszedte magát, hogy meg tudott szólalni. - Ide nézz… - tartotta az öklét – Nézd.. A hajam…
Egy maroknyi hajcsomót tartott a kezében, saját finom, sötét hajából.
- Látod…? – sírta – Kihullik… Ki fog hullani az összes… És ez azt jelenti, hogy… Hogy én… Én nemsokára…
Collins döbbenten nézett rá, majd magához húzta a fiút és szorosan ölelte. Angelt megint elfogta a száraz köhögés, fájdalmasan, össze-összerándulva köhögött. Vércsöpp jelent meg a szája sarkában.
- Csss… - csitította – Ne, ne mondj ilyeneket, nyugodj meg… Nem lesz semmi baj… - elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a fiú száját.
- Hát nem érted…? Ki fog hullani… Az egész… Nem emlékszel…? Mondták… És azt is, hogy utána… Én…
- Csssss…! – ringatni kezdte a fiút, gépiesen simogatta, nem akarta felfogni, elhinni, hogy most mi történik. – Ne sírj, drágám. Majd visszanő…! Hidd el.. Annyira szép vagy… És az is maradsz… Akármi történjen…
A fiú elcsendesedve hüppögött a férfi vállára hajtva a fejét.
- Csinálni kéne vele valamit. – szepegte. A férfi elgondolkodva túrt bele a sűrű, sötét hajba. Nem volt hosszú, csak sűrű, és dús, fényes, a gyertya fénye megcsúszott rajta, és glóriát vetített rá.
- Lejjebb kell vágni. – mondta halkan – egészen rövidre… - állánál fogva fölemelte a fiú arcát, hogy az övével egyvonalban legyen. Már nem sírt, csak egyetlen vékony vonal volt a szája. Collins biztatóan rámosolygott – Semmi baj. Tüsi hajad lesz… - cirógatta meg szeretettel az arcát. – Maradj itt. Hozom az ollót… Csókot lehelt a fiú szájára, majd kiment. Egy perc múlva visszajött, egy ollóval és egy pokróccal.
Szelíden ráterítette Angelre a pokrócot.- Meg ne fázz…
A fiú nem felelt, megsemmisülten meredt saját magára a tükörben. Collins felemelte az ollót, egy pillanatig habozott, majd nagy levegőt vett, és belevágott a dús, sötét hajba. Csattogott az olló, a földre tett papírdarabon csak gyűltek a selymes, puha fürtök, Angel szomorúan figyelte.
- Kész. – mondta csendesen Collins.
(folyt.köv.)
/2006/
Itt vagy hát anyám...!
Keletkezés: Utazás. Péter(ke) halála, egy történelemórán született még kilencedikben.
Itt vagy hát anyám!
Hirtelen gépfegyverekből származó lövés hasított bele a lőporszagú, feszült csendbe. Odakint megvillant a novemberi éjszaka.
Az utazók jéggé dermedve ültek a helyükön. Egyedül Szurov őrnagy állt, zihálva az előbbi felindultságtól. Az ő tudatáig jutottak el legkésőbb a hangok, de ez őt nem rémítette, mint a civileket.
Ám már tisztán kivehető volt az orosz, vodkaízű hangok ordító szitkozódása, és volt ott egy, egyetlenegy más zöngésű hang - egy magyar, fájdalmas, elszánt fohászkodás.
Az utazók nem értették a nyelvet, amin odakint valaki kínlódott, de a tisztán csengő hang felszabadította ösztönös félelmüket. Kitört a pánik. Egy emberként ugráltak fel a helyükről, menedéket keresve, ki az asztal alá, ki a szekrény mögé bújt volna.
Szurov őrnagy pár pillanatáig csak állt, még mindig remegve, mintha valami védőburkon keresztül nézte
volna a kavargó embereket.
Az amerikai kislány kiabálása törte át hallásának zsilipjét.
- Jönnek az ENSZek, vesznek a ruszkik! – fűzte egymás után a számára nyilván értelmetlen szavakat, furcsa, idegenszerű kiejtéssel. Valószínűleg hallotta valakitől. Az anyja rémült felháborodással tapasztotta lánya szájára a kezét
- Susie! Fogd be a szád! – förmedt rá, de az őrnagy mintha fel se fogta volna.
Azt viszont nagyon is felfogta, hogy az anya rémülten rásandít, mit szól a felkiáltáshoz. A harag és a megszégyenülés pírja ömlött végig rajta, férfias vonásai eltorzultak. Megmarkolta saját mellén a katonazubbonyt, összecsörrentek vasmarka szorítása alatt a különböző jelvények.
- Ugyan már! – ordította erőltetett, gúnyos mosollyal – Semmi baj… A kislány bátrabb sokaknál… - próbált elismerően nézni a szemtelen kis amerikaira, de csak fájdalmas vicsorgásra jutott az erejéből. Majd feltartotta a kezét, és a bepánikolt embercsapathoz fordult.
- Csak egy kis tűzharc az útakadálynál! Meglátják, vége lesz hamar…! – próbálta csitítani őket.
Végignézett az arcokon. Mintha nem is látta volna őket.. Csak az egybefolyó, hullámzó félelmet, egy-egy tekintetet elkapott. A kis olasz lány nagyra tágult, riadt őzike-szemét, vagy az angol riporter kérdő, sötét tekintetét.
Nem hisznek neki… Ezt látja jól.
Hirtelen robajjal kicsapódott az ajtó, és egy csapatnyi katonája rontott be, felfegyverkezve, lihegve, lőportól mocskosan élükön a kapitánnyal. Mielőtt az őrnagy kinyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mi történt, tompa puffanás hallatszott, és a kapitány ormótlan bakancsával elé rúgott valamit.
Vagy.. Valakit…?
Igen,ember volt, elkínzott, meggyötört, félholt, de ember.
Néma csönd támadt, a német asszony felszisszent, a kislány pedig keserves sírásra fakadt. Anyja nem csitította, őt is letaglózta a látvány.
Amint a kapitány levegőhöz jutott, megállíthatatlanul ömlött belőle a felháborodott szó.
- A szemét lesből támadt ránk! – rúgott egyet a földön heverő bűnösbe. Az felnyögött, de fájdalmas hörgésbe fulladt a hang, a fekvő test kínlódó görcsbe rándult – Felgyújtott egy autót! – felindultan köpött egy sűrűt, majd a háta mögé bökött – Jefrenkó is sebet kapott. Ez pedig…? – rúgta meg még egyszer a (most már jól láthatóan megindítóan kicsi) alakot. – Már félholt – közölte megvetően.
A földön fekvő fiú felemelte erőlködve a fejét. Arca össze volt zúzva, orrán – száján dőlt a vér. Fel akart kelni, de a kapitány kegyetlenül felnevetett, és a fiú hátára taposva visszanyomta a földre, majd háta mögé fogta két karját, és talpra rántotta.
- Eltaposunk mocskos féreg, VÉGE! – intett a mellette álló közlegénynek, aki már-már megcélozta a lázadót gépfegyverével – Így pusztul a gyilkos mind…
De a szolgálat, és a felmenő szent. Megálltak a mozdulatban, és engedélyt kérve néztek az őrnagyra.
Elborzasztotta a látvány. A fiú 20 évesnek sem nézett ki, vékony, finom kis alakját kegyetlenül megtiporták, és félholtra verték.
Ám a törékeny testben szívós lélek lakozott. A kis egyetemista talpra vergődött. Remegve kiegyenesedett.
Senki nem nyúlt utána, hogy visszakényszerítsék a földre. Szinte tisztelettel nézték ennek a lidérclángnak a végső pislákolását.
A fiú körbenézett, de nyilván már nem látott senkit.
Az őrnagyot se látta már, hiába meresztette rá hatalmas, megindítóan tiszta kék szemét.
Szurov őrnagy élete alkonyán is gyakran látta az éles kontrasztot: a gyermekien szelid tekintetet, amiben hatalmas tűz lobogott, amivel ölni, gyilkolni lehetett volna.
De nem, talán káprázik a szeme. Ez a fiú már nem akar megölni senkit. Elborult a pillantása, és már mit sem érzékelt ebből a háborús világból.
Szurov őrnagy végignézett ezen a már csak félig élő emberi lényen.
Kabát nem volt rajta, leszaggatták róla, pedig odakint hideg volt, jegeset lehelt a novemberi szél. Egyszerű fehér inge mocskos lett a dulakodásban, mellkasán és vállán perzselt szélű, vérző sebajkak vöröslöttek. Nyakkendője sem volt, gombjai leszakadtak, inge szétnyílt a mellkasán.
Térdén is lüktetett egy lőtt seb, remegett a megerőltetettségtől.
Lépett egyet az őrnagy felé, aki védekezően kapta maga elé a karját.
És ált az idő. Csak ez a fiú haldoklott tisztán, emberin, hiába próbálták megtiporni.
Az őrnagy hirtelen úgy érezte, mintha átlátszóvá vált volna. A fiú ugyanis továbbra is rászegezte a szemét, ám mintha mögötte látna valakit. Nagyra tágult a szeme, felrepedt, vékony ajka fájdalmas mosolyra húzódott. Fél szemmel látta Szurov, hogy a kapitány újratárazza a fegyverét és megcélozza a fiút. Félelmetes volt egy halálraítélt szemébe nézni, azzal a tudattal, hogy pillanatokon belül halott lesz.
Fájdalom. Kínzó, emésztő fájdalom.
Élete utolsó pillanatainak lázas vergődésében a fiú leginkább egy meggyalázott angyalra hasonlított, aki elvesztette a szárnyait, mert szentélygyalázó kezek megszentségtelenítették, megszaggatták és a sárba lökték…
- Tudtam, hogy eljössz…! – szólalt meg tisztán, csengő hangon, hatalmas szeme a semmibe fúródott, szája áhítatosan mosolygott. – Elviszel innen… Itt vagy hát anyám…!
Megtántorodott, de kiegyenesedni már nem volt ideje. A kapitány azt hitte, támadni próbál, és beléeresztett egy sorozatot.
Megrándult a test, szeme könnybe lábadt, nem a fájdalomtól, hisz mit sem érzett már, hanem az örömtől. Kigurult a csepp a szeméből, végigmosta lázas, összezúzott arcát.
Majd puhán összecsuklott.
Még párszor összerándult a test, ahogy az elröppenő élet utolsó görcsei megkínozták. Felsóhajtott, nagy vértömeg buggyant ki a száján. Hörgött, fuldoklott még egy kicsit. Aztán elernyedt a megkínzott test – és nem mozdult többé.
Meghalt.
A kapitány mellélépett. Arra sem méltatta a halottat, hogy lehajoljon, vastagtalpú bakancsával a hátára lökte az élettelen testet.
- Hát ennek annyi. – jegyezte meg részvétlenül.
Elgondolkodva vizslatta az arcát
- Ennek még játék pisztoly kellett volna – nevette ki kegyetlenül.
- 20 sem lehetett még – szólalt meg egy gyászos, rekedtes hang. Cotteril.
- Magát nem kérdeztük! – reccsent rá a kapitány.
- Az úr nem a foglyunk, hanem a vendégünk. Tiszteletet várok el, kapitány! – utasította rendre Szurov őrnagy. Márvány hideg arca gyilkosan kemény volt, egy vékony ideg lüktetett a halántékán.
Elfeledkezve a méltóságáról, leguggolt a halott mellé. Valami rég elfeledett gyengédséggel nyúlt az arc felé, hogy a fehér homlokból kisimítson egy vértől összetapadt, puha gyűrűbe göndörödő sötét hajtincset.
- Szédült bolond… - rebegte halkan – Hőst játszhatott. Bolond gyerek, bolond… Mind…
Reszkető kézzel végigsimított a mártírarcon. Keze lecsúszott a csupasz nyakig, megkereste az ütőerét.
De nem dübörgött az ujja alatt a véráram. Nem élt már.
Lassan feltápászkodott, odament a tálalószekrényhez. Érezte, hogy minden szem rászegeződik, a mélyen megrémült angol ladytől kezdve a közömbös kapitányig. Nem érdekelte. Mélyen megrendítette ellenfele hősiessége, le akarta róni tiszteletet.
A tálalószekrényből kivett egy hófehér terítőt, majd lassan ráterítette a halottra.
A többi ember szótlanul nézte, ahogy lehajtott arcát tenyerébe temeti. Meg-megrándult a válla. Talán sír.
Mikor felvetette a fejét, látszott, hogy nem, mégsem. Ez a rettegett Szurov őrnagy, hideg és kemény, mint az érc.
Hátratette a kezét, haptákba vágta magát, majd a döbbent utazókhoz fordult.
- Nos, lady Ashton – szólalt meg úgy, mintha egy most kezdett beszélgetést folytatna, mindenféle közjáték nélkül. – Ez a háború. A gyűlölet ide vezet…
Megigazította a fehér leplet, amin már kezdett az alvadó vér átütni, átszivárogni. A fiú vonásait kirajzolta az egyszerű vászon lágy esése.
Vádolt, ítélt. Gyermekgyilkost, szentségtörőt kiáltott. Éles fájdalom hasított a férfi szívébe, mintha dárdával vernék át mellét. Eddig sose érezte, hogy amit csinálnak, az voltaképpen gyilkosság. Nem, csak szükséges rossz, a szent cél az eszközt is szentesíti.
De most érezte, mázsás súllyal zuhant rá a felismerés. Öltek, gyilkoltak. EZ a sorsuk…
Hirtelen vérbe borult tekintettel odalépett az angol ladyhez. Vasmarka rázárult a hölgy finom, puha karjára, felhúzta ültéből, és maga előtt vezetve a testhez tolta.
Felrántotta a leplet a fiú arcáról, a nő éles sikoly kíséretében szorította össze a szemeit, és kapta félre a fejét.
- Hát IDE vezet a gyűlölet…! – szólt szenvedélyesen a férfi. Egy pár pillanatig álltak így, érezze csak a nő is azt a jeges leheletét az erőszakos elmúlásnak, amit ő is érez, és érezni fog most már élete végégig.
Majd elengedte, nem mert megszánta, hanem mert gyilkosan felkavarodott a lelke. Vissza hajtotta a terítőt, és némán, feldúltan elhagyta a helyiséget.
/2005. november/
Itt vagy hát anyám!
Hirtelen gépfegyverekből származó lövés hasított bele a lőporszagú, feszült csendbe. Odakint megvillant a novemberi éjszaka.
Az utazók jéggé dermedve ültek a helyükön. Egyedül Szurov őrnagy állt, zihálva az előbbi felindultságtól. Az ő tudatáig jutottak el legkésőbb a hangok, de ez őt nem rémítette, mint a civileket.
Ám már tisztán kivehető volt az orosz, vodkaízű hangok ordító szitkozódása, és volt ott egy, egyetlenegy más zöngésű hang - egy magyar, fájdalmas, elszánt fohászkodás.
Az utazók nem értették a nyelvet, amin odakint valaki kínlódott, de a tisztán csengő hang felszabadította ösztönös félelmüket. Kitört a pánik. Egy emberként ugráltak fel a helyükről, menedéket keresve, ki az asztal alá, ki a szekrény mögé bújt volna.
Szurov őrnagy pár pillanatáig csak állt, még mindig remegve, mintha valami védőburkon keresztül nézte
volna a kavargó embereket.Az amerikai kislány kiabálása törte át hallásának zsilipjét.
- Jönnek az ENSZek, vesznek a ruszkik! – fűzte egymás után a számára nyilván értelmetlen szavakat, furcsa, idegenszerű kiejtéssel. Valószínűleg hallotta valakitől. Az anyja rémült felháborodással tapasztotta lánya szájára a kezét
- Susie! Fogd be a szád! – förmedt rá, de az őrnagy mintha fel se fogta volna.
Azt viszont nagyon is felfogta, hogy az anya rémülten rásandít, mit szól a felkiáltáshoz. A harag és a megszégyenülés pírja ömlött végig rajta, férfias vonásai eltorzultak. Megmarkolta saját mellén a katonazubbonyt, összecsörrentek vasmarka szorítása alatt a különböző jelvények.
- Ugyan már! – ordította erőltetett, gúnyos mosollyal – Semmi baj… A kislány bátrabb sokaknál… - próbált elismerően nézni a szemtelen kis amerikaira, de csak fájdalmas vicsorgásra jutott az erejéből. Majd feltartotta a kezét, és a bepánikolt embercsapathoz fordult.
- Csak egy kis tűzharc az útakadálynál! Meglátják, vége lesz hamar…! – próbálta csitítani őket.
Végignézett az arcokon. Mintha nem is látta volna őket.. Csak az egybefolyó, hullámzó félelmet, egy-egy tekintetet elkapott. A kis olasz lány nagyra tágult, riadt őzike-szemét, vagy az angol riporter kérdő, sötét tekintetét.
Nem hisznek neki… Ezt látja jól.
Hirtelen robajjal kicsapódott az ajtó, és egy csapatnyi katonája rontott be, felfegyverkezve, lihegve, lőportól mocskosan élükön a kapitánnyal. Mielőtt az őrnagy kinyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mi történt, tompa puffanás hallatszott, és a kapitány ormótlan bakancsával elé rúgott valamit.
Vagy.. Valakit…?
Igen,ember volt, elkínzott, meggyötört, félholt, de ember.
Néma csönd támadt, a német asszony felszisszent, a kislány pedig keserves sírásra fakadt. Anyja nem csitította, őt is letaglózta a látvány.
Amint a kapitány levegőhöz jutott, megállíthatatlanul ömlött belőle a felháborodott szó.
- A szemét lesből támadt ránk! – rúgott egyet a földön heverő bűnösbe. Az felnyögött, de fájdalmas hörgésbe fulladt a hang, a fekvő test kínlódó görcsbe rándult – Felgyújtott egy autót! – felindultan köpött egy sűrűt, majd a háta mögé bökött – Jefrenkó is sebet kapott. Ez pedig…? – rúgta meg még egyszer a (most már jól láthatóan megindítóan kicsi) alakot. – Már félholt – közölte megvetően.
A földön fekvő fiú felemelte erőlködve a fejét. Arca össze volt zúzva, orrán – száján dőlt a vér. Fel akart kelni, de a kapitány kegyetlenül felnevetett, és a fiú hátára taposva visszanyomta a földre, majd háta mögé fogta két karját, és talpra rántotta.
- Eltaposunk mocskos féreg, VÉGE! – intett a mellette álló közlegénynek, aki már-már megcélozta a lázadót gépfegyverével – Így pusztul a gyilkos mind…
De a szolgálat, és a felmenő szent. Megálltak a mozdulatban, és engedélyt kérve néztek az őrnagyra.
Elborzasztotta a látvány. A fiú 20 évesnek sem nézett ki, vékony, finom kis alakját kegyetlenül megtiporták, és félholtra verték.
Ám a törékeny testben szívós lélek lakozott. A kis egyetemista talpra vergődött. Remegve kiegyenesedett.
Senki nem nyúlt utána, hogy visszakényszerítsék a földre. Szinte tisztelettel nézték ennek a lidérclángnak a végső pislákolását.
A fiú körbenézett, de nyilván már nem látott senkit.
Az őrnagyot se látta már, hiába meresztette rá hatalmas, megindítóan tiszta kék szemét.
Szurov őrnagy élete alkonyán is gyakran látta az éles kontrasztot: a gyermekien szelid tekintetet, amiben hatalmas tűz lobogott, amivel ölni, gyilkolni lehetett volna.
De nem, talán káprázik a szeme. Ez a fiú már nem akar megölni senkit. Elborult a pillantása, és már mit sem érzékelt ebből a háborús világból.
Szurov őrnagy végignézett ezen a már csak félig élő emberi lényen.
Kabát nem volt rajta, leszaggatták róla, pedig odakint hideg volt, jegeset lehelt a novemberi szél. Egyszerű fehér inge mocskos lett a dulakodásban, mellkasán és vállán perzselt szélű, vérző sebajkak vöröslöttek. Nyakkendője sem volt, gombjai leszakadtak, inge szétnyílt a mellkasán.
Térdén is lüktetett egy lőtt seb, remegett a megerőltetettségtől.
Lépett egyet az őrnagy felé, aki védekezően kapta maga elé a karját.
És ált az idő. Csak ez a fiú haldoklott tisztán, emberin, hiába próbálták megtiporni.
Az őrnagy hirtelen úgy érezte, mintha átlátszóvá vált volna. A fiú ugyanis továbbra is rászegezte a szemét, ám mintha mögötte látna valakit. Nagyra tágult a szeme, felrepedt, vékony ajka fájdalmas mosolyra húzódott. Fél szemmel látta Szurov, hogy a kapitány újratárazza a fegyverét és megcélozza a fiút. Félelmetes volt egy halálraítélt szemébe nézni, azzal a tudattal, hogy pillanatokon belül halott lesz.
Fájdalom. Kínzó, emésztő fájdalom.
Élete utolsó pillanatainak lázas vergődésében a fiú leginkább egy meggyalázott angyalra hasonlított, aki elvesztette a szárnyait, mert szentélygyalázó kezek megszentségtelenítették, megszaggatták és a sárba lökték…
- Tudtam, hogy eljössz…! – szólalt meg tisztán, csengő hangon, hatalmas szeme a semmibe fúródott, szája áhítatosan mosolygott. – Elviszel innen… Itt vagy hát anyám…!
Megtántorodott, de kiegyenesedni már nem volt ideje. A kapitány azt hitte, támadni próbál, és beléeresztett egy sorozatot.
Megrándult a test, szeme könnybe lábadt, nem a fájdalomtól, hisz mit sem érzett már, hanem az örömtől. Kigurult a csepp a szeméből, végigmosta lázas, összezúzott arcát.
Majd puhán összecsuklott.
Még párszor összerándult a test, ahogy az elröppenő élet utolsó görcsei megkínozták. Felsóhajtott, nagy vértömeg buggyant ki a száján. Hörgött, fuldoklott még egy kicsit. Aztán elernyedt a megkínzott test – és nem mozdult többé.
Meghalt.
A kapitány mellélépett. Arra sem méltatta a halottat, hogy lehajoljon, vastagtalpú bakancsával a hátára lökte az élettelen testet.
- Hát ennek annyi. – jegyezte meg részvétlenül.
Elgondolkodva vizslatta az arcát
- Ennek még játék pisztoly kellett volna – nevette ki kegyetlenül.
- 20 sem lehetett még – szólalt meg egy gyászos, rekedtes hang. Cotteril.
- Magát nem kérdeztük! – reccsent rá a kapitány.
- Az úr nem a foglyunk, hanem a vendégünk. Tiszteletet várok el, kapitány! – utasította rendre Szurov őrnagy. Márvány hideg arca gyilkosan kemény volt, egy vékony ideg lüktetett a halántékán.
Elfeledkezve a méltóságáról, leguggolt a halott mellé. Valami rég elfeledett gyengédséggel nyúlt az arc felé, hogy a fehér homlokból kisimítson egy vértől összetapadt, puha gyűrűbe göndörödő sötét hajtincset.
- Szédült bolond… - rebegte halkan – Hőst játszhatott. Bolond gyerek, bolond… Mind…
Reszkető kézzel végigsimított a mártírarcon. Keze lecsúszott a csupasz nyakig, megkereste az ütőerét.
De nem dübörgött az ujja alatt a véráram. Nem élt már.
Lassan feltápászkodott, odament a tálalószekrényhez. Érezte, hogy minden szem rászegeződik, a mélyen megrémült angol ladytől kezdve a közömbös kapitányig. Nem érdekelte. Mélyen megrendítette ellenfele hősiessége, le akarta róni tiszteletet.
A tálalószekrényből kivett egy hófehér terítőt, majd lassan ráterítette a halottra.
A többi ember szótlanul nézte, ahogy lehajtott arcát tenyerébe temeti. Meg-megrándult a válla. Talán sír.
Mikor felvetette a fejét, látszott, hogy nem, mégsem. Ez a rettegett Szurov őrnagy, hideg és kemény, mint az érc.
Hátratette a kezét, haptákba vágta magát, majd a döbbent utazókhoz fordult.
- Nos, lady Ashton – szólalt meg úgy, mintha egy most kezdett beszélgetést folytatna, mindenféle közjáték nélkül. – Ez a háború. A gyűlölet ide vezet…
Megigazította a fehér leplet, amin már kezdett az alvadó vér átütni, átszivárogni. A fiú vonásait kirajzolta az egyszerű vászon lágy esése.
Vádolt, ítélt. Gyermekgyilkost, szentségtörőt kiáltott. Éles fájdalom hasított a férfi szívébe, mintha dárdával vernék át mellét. Eddig sose érezte, hogy amit csinálnak, az voltaképpen gyilkosság. Nem, csak szükséges rossz, a szent cél az eszközt is szentesíti.
De most érezte, mázsás súllyal zuhant rá a felismerés. Öltek, gyilkoltak. EZ a sorsuk…
Hirtelen vérbe borult tekintettel odalépett az angol ladyhez. Vasmarka rázárult a hölgy finom, puha karjára, felhúzta ültéből, és maga előtt vezetve a testhez tolta.
Felrántotta a leplet a fiú arcáról, a nő éles sikoly kíséretében szorította össze a szemeit, és kapta félre a fejét.
- Hát IDE vezet a gyűlölet…! – szólt szenvedélyesen a férfi. Egy pár pillanatig álltak így, érezze csak a nő is azt a jeges leheletét az erőszakos elmúlásnak, amit ő is érez, és érezni fog most már élete végégig.
Majd elengedte, nem mert megszánta, hanem mert gyilkosan felkavarodott a lelke. Vissza hajtotta a terítőt, és némán, feldúltan elhagyta a helyiséget.
/2005. november/
2009. március 7., szombat
Szergej Jeszenyin emlékére
Keletkezés: Szergej Jeszenyin halálának évfordulójára
Szergej Jeszenyin Emlékére
Kezem fázik, sápad reszket.
Fázhat ő a föld alatt..
sírjára virágot tesznek,
szinesítse a havat.
Panaszosan fáj a magány;
nyomja lelkét sírhalom
˝Ó, Oroszhon, hol vagy, talán
felejtetted a dalom?
Nem bántam meg, amit tettem,
de félek kicsit egyedül,
Meghaltam hát, most helyettem
a jeges vihar hegedül
˝Ne félj most már, élő lélek,
Ki keres, az rád talál
gyertyát gyújtok Érted, Néked,
lángjától fél a Halál.
Segítsetek, kik szerették,
És ne mondjatok ˝sehovát˝
ha megkérdezem, hol temették
el Jeszenyin Szerjozsát..
/2007 december/
Szergej Jeszenyin Emlékére
Kezem fázik, sápad reszket.
Fázhat ő a föld alatt..
sírjára virágot tesznek,
szinesítse a havat.
Panaszosan fáj a magány;
nyomja lelkét sírhalom
˝Ó, Oroszhon, hol vagy, talán
felejtetted a dalom?
Nem bántam meg, amit tettem,
de félek kicsit egyedül,
Meghaltam hát, most helyettem
a jeges vihar hegedül
˝Ne félj most már, élő lélek,
Ki keres, az rád talál
gyertyát gyújtok Érted, Néked,
lángjától fél a Halál.
Segítsetek, kik szerették,
És ne mondjatok ˝sehovát˝
ha megkérdezem, hol temették
el Jeszenyin Szerjozsát..
/2007 december/
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
