Keletkezés: -
Kisfohász
Vinni, téged messze vinni,/másban nem, csak Benned hinni,/ szavad tudni mire vélni/ nélküled is tudni élni /remény nélkül nagyra vágyni / a lelkedbe belelátni/ ha nevetsz, veled nevetni,/ feltétel nélkül szeretni / mosolyogni bármi áron/ túllépni itt minden vágyon / felnézni rád, bármi érne / tőled veled lenni védve/ magányodat átvállalni/ nem szégyellni, nem általlni,/ szemedből csillagot lopni/ a szürkeségben nem elkopni/ szívárványból fátylat szőni/ szemedben óriássá nőni / nevetve-sírva-könyörögve/ bírni-birni. Mindörökre.
/2008. 02. 27/
2009. március 11., szerda
Epifániád
Keletkezés: -
Epifániád
Azt mondod, minden rendben
de látom kínzó titkodat.
Ne játssz most, mit sem érsz- csak
csukd be a szemed,
dőlj hátra, és ne szólj.
Elnéztelek én.
Arcodon preciz mosoly, olvadó,
lágy. De belül, ott benn
iszonyú a harc, érzem jól.
És Te nem érted, szenvedsz
mert ezt sosem tanították,
hogy lehet, hogy míg kívül minden rendben-
mert lásd be, megvan minden,
mi csak kell -
akkor belül mi ez a szörnyű,
iszonyú káosz.
Valami lázong, feszít
hogy kiszabaduljon,
hogy szétdúljon mindent, mit
eddig izzadva építettél.
Zavart vagy, pirulsz.
Mély a szégyen, és csak még
jobban játszol, hogy
senki ne fogjon gyanút.
Nem hagyod, hogy másban
az illúzió úgy omoljon szét,
mint benned kellett egykor
- hogy, mi kívül szép,
az belül jó lehet.
Küszködve igyekszel tartani
a vakító látszatot
Lazíts.
Hidd el, ettől még
lehet valaki érték.
Te sem érted még. De legyél
mindig csakis önmagad,
mert ebben az életben
boldog csak így lehetsz...
/2007. 11.06/
Epifániád
Azt mondod, minden rendben
de látom kínzó titkodat.
Ne játssz most, mit sem érsz- csak
csukd be a szemed,
dőlj hátra, és ne szólj.
Elnéztelek én.
Arcodon preciz mosoly, olvadó,
lágy. De belül, ott benn
iszonyú a harc, érzem jól.
És Te nem érted, szenvedsz
mert ezt sosem tanították,
hogy lehet, hogy míg kívül minden rendben-
mert lásd be, megvan minden,
mi csak kell -
akkor belül mi ez a szörnyű,
iszonyú káosz.
Valami lázong, feszít
hogy kiszabaduljon,
hogy szétdúljon mindent, mit
eddig izzadva építettél.
Zavart vagy, pirulsz.
Mély a szégyen, és csak még
jobban játszol, hogy
senki ne fogjon gyanút.
Nem hagyod, hogy másban
az illúzió úgy omoljon szét,
mint benned kellett egykor
- hogy, mi kívül szép,
az belül jó lehet.
Küszködve igyekszel tartani
a vakító látszatot
Lazíts.
Hidd el, ettől még
lehet valaki érték.
Te sem érted még. De legyél
mindig csakis önmagad,
mert ebben az életben
boldog csak így lehetsz...
/2007. 11.06/
20 - level Mark levele
Keletkezés: Itt egy újabb szösszenet a Mark - életműből. Ez a levele. Londonból, a bátyjának.
20 - level, Mark levele
Kedves Dean,
Először is hadd gratuláljak az új kis jövevényhez. Liam Barnes? Fura név, de nagyon szép. Remélem, baba is és mama is egyaránt jól vannak. Milyen érzés apának lenni? Mert be kell, hogy valljam, hogy hiába vagyok nagybácsi, nem érzek semmi változást még. Nyilván, mert nem vagyok ott... Remélem, ha kicsit nagyobb lesz, elhozzátok ide Londonba látogatóba. Nyomatékosan hadd jelentsem ki, hogy eszem ágában sincs hazamenni. Nincsen az a pénz. Vezekelnem kell, és itt tudok a legjobban. Hogy miért? Ezt most nem írom le, mert elfelejteni szeretném. Igaz, itt egyedül vagyok, de Jézus is a pusztába vonult ˝anno Domini˝és ott ő is egyedül volt. (Más kérdés, hogy őt megkísértette a Sátán, és ellenállt, én meg... De hagyjuk. ) És ez még végül is nem is a puszta. Hiszen van lakásom, van munkám, és szeretem is csinálni. Ha társaságra van szükségem, hát az is akad. Alkalmanként. Soha egy perccel se tovább, mint nekem arra szükségem van. Anyáék elszörnyednének, ha látnák, hogy élek a munkámon kívül. Így nem is fájdítom vele a szívüket. De a gyerek most nyilván eltereli rólam a figyelmet, és ez így van rendjén... Jó itt. Otthon sosem voltam igazán önálló. Mindig volt valaki aki helyettem is gondolkodott és irányította az életem. Legalábbis próbált segíteni. Be kell látnod, ez így, lassan harminc évesen folytathatatlan. Meg kell állnom egyedül a lábamon. Mindenféle tanács, és segítség nélkül. Jó itt... Akkor is, ha senkim nincs, senki nem segít a bajaim megoldanom, senki nem ápol, ha beteg vagyok, és nem vár senki, ha hazajövök. Arról nem is beszélve, ha a TVben new yorki közvetítés van, akkor vagy elkapcsolom, vagy pedig elsírom magam mint egy ócska csitri. Hogy ezt minek írom le Neked? Nem tudom. Csak, hogy tisztában légy vele: Hiányoztok. De tényleg... Hogy miért nem megyek akkor mégiscsak haza? Mert én már itt élek. És bűnös vagyok, Dean, annyira iszonytató módon bűnös, hogy azon semmiféle gyónás nem segít. Undorodom. Nincs keresnivalóm otthon. Amúgy most épp boldog vagyok. Egy hete ismerkedtem meg az épp aktuális fiúmmal. Paul a neve, és egy mocskos francia kisvárosból származik. De ő maga egészen oké. Kellékes a színházban. Igaz, néha nem értjük egymást, de hát nem is arra kellek neki. És tulajdonképpen ő sem nekem. Minek társalogjunk. Paul szörnyen buta. Hogy akkor miért írtam fentebb, hogy egyedül vagyok? Mert így van. Neked elmondom, de kérlek, anyáéknak ne mondd el, hogy Paul már a nagyon sokadik. Kb. havonta van egy ilyenem, de két hétnél tovább még egy sem tartott. Tudom, tudom, most szinte látom, ahogy elszörnyedsz a levél fölött, a fejedhez kapsz, és azt sziszeged, te jó Isten, hogy lett ez a gyerek ilyen. Ugye...? De most mit szépítsem? Ez így van. Tulajdonképpen, már nem is zavar. Egészen megszoktam. Szóval, Dean, ne aggódj értem, bár tudom, hogy úgysem bírod megállni.. És anyáék is... Olyan aljasnak érzem magam. Nem tudom, mit kéne tegyek. Észrevetted...? Folyton csak miattam van a baj. Jut eszembe, igazán szép a baba, és tényleg hasonlít az én kiskori fotóimra a képe. De nem tudom, ennek miért örültök annyira. Remélem, ez csak átmeneti. Mikorra ez a levél odaér, eldől - addigra már talán ülni is fog. Bocs, hogy ilyen sokára válaszolok, de hónapok óta ez az első ilyen estém, hogy nem dolgozok. Paul meg igen. Szegény srác. De most legalább nyugi van. És tudok írni neked. Épp ezért... Minek kérsz képet rólam? Táskás a szemem, hasogat a derekam, hullik a hajam és kínoz a reuma. Na jó csak vicceltem. Ha-ha. Képzeld, már nem vagyok Altar Mark. Csak Mark Barnes, a Dot World Színház énekes-táncos koreográfusa. Az emberek már csak elvétve ismernek fel az utcán. Talán csak megszoktak. Eleinte bepróbálkoztak ostoba pletykákkal, de nem voltam rá kíváncsi. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire ostobák az emberek. Minden mesét elhisznek, és ahelyett, hogy utána járnának, hogy mennyi a valóságtartalma, ész nélkül terjesztik a másik ember elé. Egyszerűen gyalázatos. Jaj, nem mintha lenne erkölcsi alapom bárkit is elítélni... Látod...? Még mindig hiányzik belőlem az alázat. Még a színpadon sem lenne keresnivalóm. Sajnálom, Dean. Annyira sajnálom. Olyan szívesen visszacsinálnék mindent. DE nem lehet. Ha tudnád, hányszor álmodom vissza azt a szörnyű utolsó koncertet. Jó lenne újra gyereknek lenni, és odabújni valakihez, ha rosszat álmodtál. Csak hát nem lehet. Felnőtt vagyok és férfi, és azért felnőtt, és azért férfi, hogy magam oldjam meg a problémáim. Elárulom, mikor idejöttem, megpróbáltam én egy lánnyal is. De nem sikerült.. Egy hétig bírtuk. Na jó, másfél. Pedig csak azért akartam, hogy normális ember lehessek. Olyan, mint a többi. De mondom, most már jó így. Hidd el, nem vagyok szomorú. Élek. Megvagyok. Minden szükségletem kielégíttetik, és semmiben nem szenvedek hiányt. Ne aggódjatok.
Ölel:
Öcséd,
Mark
London, 20.. 06.23
/2007. 11. 08/
20 - level, Mark levele
Kedves Dean,
Először is hadd gratuláljak az új kis jövevényhez. Liam Barnes? Fura név, de nagyon szép. Remélem, baba is és mama is egyaránt jól vannak. Milyen érzés apának lenni? Mert be kell, hogy valljam, hogy hiába vagyok nagybácsi, nem érzek semmi változást még. Nyilván, mert nem vagyok ott... Remélem, ha kicsit nagyobb lesz, elhozzátok ide Londonba látogatóba. Nyomatékosan hadd jelentsem ki, hogy eszem ágában sincs hazamenni. Nincsen az a pénz. Vezekelnem kell, és itt tudok a legjobban. Hogy miért? Ezt most nem írom le, mert elfelejteni szeretném. Igaz, itt egyedül vagyok, de Jézus is a pusztába vonult ˝anno Domini˝és ott ő is egyedül volt. (Más kérdés, hogy őt megkísértette a Sátán, és ellenállt, én meg... De hagyjuk. ) És ez még végül is nem is a puszta. Hiszen van lakásom, van munkám, és szeretem is csinálni. Ha társaságra van szükségem, hát az is akad. Alkalmanként. Soha egy perccel se tovább, mint nekem arra szükségem van. Anyáék elszörnyednének, ha látnák, hogy élek a munkámon kívül. Így nem is fájdítom vele a szívüket. De a gyerek most nyilván eltereli rólam a figyelmet, és ez így van rendjén... Jó itt. Otthon sosem voltam igazán önálló. Mindig volt valaki aki helyettem is gondolkodott és irányította az életem. Legalábbis próbált segíteni. Be kell látnod, ez így, lassan harminc évesen folytathatatlan. Meg kell állnom egyedül a lábamon. Mindenféle tanács, és segítség nélkül. Jó itt... Akkor is, ha senkim nincs, senki nem segít a bajaim megoldanom, senki nem ápol, ha beteg vagyok, és nem vár senki, ha hazajövök. Arról nem is beszélve, ha a TVben new yorki közvetítés van, akkor vagy elkapcsolom, vagy pedig elsírom magam mint egy ócska csitri. Hogy ezt minek írom le Neked? Nem tudom. Csak, hogy tisztában légy vele: Hiányoztok. De tényleg... Hogy miért nem megyek akkor mégiscsak haza? Mert én már itt élek. És bűnös vagyok, Dean, annyira iszonytató módon bűnös, hogy azon semmiféle gyónás nem segít. Undorodom. Nincs keresnivalóm otthon. Amúgy most épp boldog vagyok. Egy hete ismerkedtem meg az épp aktuális fiúmmal. Paul a neve, és egy mocskos francia kisvárosból származik. De ő maga egészen oké. Kellékes a színházban. Igaz, néha nem értjük egymást, de hát nem is arra kellek neki. És tulajdonképpen ő sem nekem. Minek társalogjunk. Paul szörnyen buta. Hogy akkor miért írtam fentebb, hogy egyedül vagyok? Mert így van. Neked elmondom, de kérlek, anyáéknak ne mondd el, hogy Paul már a nagyon sokadik. Kb. havonta van egy ilyenem, de két hétnél tovább még egy sem tartott. Tudom, tudom, most szinte látom, ahogy elszörnyedsz a levél fölött, a fejedhez kapsz, és azt sziszeged, te jó Isten, hogy lett ez a gyerek ilyen. Ugye...? De most mit szépítsem? Ez így van. Tulajdonképpen, már nem is zavar. Egészen megszoktam. Szóval, Dean, ne aggódj értem, bár tudom, hogy úgysem bírod megállni.. És anyáék is... Olyan aljasnak érzem magam. Nem tudom, mit kéne tegyek. Észrevetted...? Folyton csak miattam van a baj. Jut eszembe, igazán szép a baba, és tényleg hasonlít az én kiskori fotóimra a képe. De nem tudom, ennek miért örültök annyira. Remélem, ez csak átmeneti. Mikorra ez a levél odaér, eldől - addigra már talán ülni is fog. Bocs, hogy ilyen sokára válaszolok, de hónapok óta ez az első ilyen estém, hogy nem dolgozok. Paul meg igen. Szegény srác. De most legalább nyugi van. És tudok írni neked. Épp ezért... Minek kérsz képet rólam? Táskás a szemem, hasogat a derekam, hullik a hajam és kínoz a reuma. Na jó csak vicceltem. Ha-ha. Képzeld, már nem vagyok Altar Mark. Csak Mark Barnes, a Dot World Színház énekes-táncos koreográfusa. Az emberek már csak elvétve ismernek fel az utcán. Talán csak megszoktak. Eleinte bepróbálkoztak ostoba pletykákkal, de nem voltam rá kíváncsi. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire ostobák az emberek. Minden mesét elhisznek, és ahelyett, hogy utána járnának, hogy mennyi a valóságtartalma, ész nélkül terjesztik a másik ember elé. Egyszerűen gyalázatos. Jaj, nem mintha lenne erkölcsi alapom bárkit is elítélni... Látod...? Még mindig hiányzik belőlem az alázat. Még a színpadon sem lenne keresnivalóm. Sajnálom, Dean. Annyira sajnálom. Olyan szívesen visszacsinálnék mindent. DE nem lehet. Ha tudnád, hányszor álmodom vissza azt a szörnyű utolsó koncertet. Jó lenne újra gyereknek lenni, és odabújni valakihez, ha rosszat álmodtál. Csak hát nem lehet. Felnőtt vagyok és férfi, és azért felnőtt, és azért férfi, hogy magam oldjam meg a problémáim. Elárulom, mikor idejöttem, megpróbáltam én egy lánnyal is. De nem sikerült.. Egy hétig bírtuk. Na jó, másfél. Pedig csak azért akartam, hogy normális ember lehessek. Olyan, mint a többi. De mondom, most már jó így. Hidd el, nem vagyok szomorú. Élek. Megvagyok. Minden szükségletem kielégíttetik, és semmiben nem szenvedek hiányt. Ne aggódjatok.
Ölel:
Öcséd,
Mark
London, 20.. 06.23
/2007. 11. 08/
I. V.
Keletkezés: Láttam valakit lázasan, betegen, játszani, egy kis körön mozogva, aminél nem jött azóta sem beljebb.
I. V.
Élesen szúr a fény
a színpadon a lépted is sajog
tompán nyilallva
szöknek a falról a rémalakok.
Elfolynak az arcok
hogy néha már fel sem ismered őt
riadtan nézed
a számos képtelen férfit és nőt.
Tétován imbolyogsz,
lüktető fejed majd' széthasogat
százévnyi messziről
értetlen hallgatod a dalodat.
Bántanak a hangok
mikor lett ebből kísértet-szó?
Szédelegve tébláb.
Nem érted, most miért nem jó...
/2007. 11. 18/
I. V.
Élesen szúr a fény
a színpadon a lépted is sajog
tompán nyilallva
szöknek a falról a rémalakok.
Elfolynak az arcok
hogy néha már fel sem ismered őt
riadtan nézed
a számos képtelen férfit és nőt.
Tétován imbolyogsz,
lüktető fejed majd' széthasogat
százévnyi messziről
értetlen hallgatod a dalodat.
Bántanak a hangok
mikor lett ebből kísértet-szó?
Szédelegve tébláb.
Nem érted, most miért nem jó...
/2007. 11. 18/
Meghív. Engem is.
Keletkezés: Csak rá kell nézni, és látszik, mi ihlette...
Meghív. Engem is.
A nagy jótevők sorra
becsapnak téged
hozzám csak ne legyen jó egy se
egy se legyen jó
megölöm meggyilkolom
mondd kire van szükséged
ugye senkire
jó lesz egyedül
hát kérdeztem én
kérdeztem a véleményed
a sűrű sár a helyed
rabja vagy míg élsz
gázolunk lent nyakig
a gennyben, a sárban, a vérben
téged is megöltek
édes angyal hogypuskatussal
zúzták szét fejed
golyóval vagy késsel
találták el szíved közepét
megfojtottak
lekaszaboltak
vagy megmérgeztek tán
mindegy.
/2007. 11. 19/
Meghív. Engem is.
A nagy jótevők sorra
becsapnak téged
hozzám csak ne legyen jó egy se
egy se legyen jó
megölöm meggyilkolom
mondd kire van szükséged
ugye senkire
jó lesz egyedül
hát kérdeztem én
kérdeztem a véleményed
a sűrű sár a helyed
rabja vagy míg élsz
gázolunk lent nyakig
a gennyben, a sárban, a vérben
téged is megöltek
édes angyal hogypuskatussal
zúzták szét fejed
golyóval vagy késsel
találták el szíved közepét
megfojtottak
lekaszaboltak
vagy megmérgeztek tán
mindegy.
/2007. 11. 19/
Valaki látta, hogy bántottalak, hogy bántottál....
Keletkezés: - (ez mind valakihez szólt.)
Valaki látta, hogy bántottalak, hogy bántottál...
- Világért sem akarlak feltartóztatni - szóltam rá hűvösen - ..ha menned kell.
Megremegett a szája, és láttam, ahogy a tenyerébe igazítja a háta mögött a pisztoly agyát.
- Nem lennék a terhedre. - felelte gúnyosan. De nem mozdult. Annyira ostoba. Azt hiszi, nem látom...? Izzad a keze. Biztosan sosem fogott még pisztolyt. Hiába férfi. Hanyagul a falnak támaszkodtam, és igyekeztem a lehető legmegvetőbben végigmérni. Hát ez vagy te. Mindent elfelejtettél. Azt is elfelejtetted, hogy én voltam az, aki megtörte szelid szádnak erőszakolt szigorát. Próbált a szemembe nézni, sötét szeme zavaros volt, tompán hunyorgott benne az őrület.
- Félsz. - biggyesztettem le a számat. Ő idegesen összerándult.
- Ezt miből gondolod? - fröcsögte vicsorogva. - Miért kéne nekem félnem pont TŐLED?
A TŐLED szót megnyomta. Igyekezett beleadni minden fölényét. De hiába. Rég nem vagy te már felnőtt a számomra. Látnád magad, hogyan zsugorodsz visza a szememben ártalmatlan kisfiúvá. Te lennél a felnőtt? Akire felnéznem kéne? ...Elcseszted már rég. Pedig mennyire imádtalak én, te voltál a Nap, a Hold, a Csillagok, minden lélegzetem Te voltál, de ezt nem láttad soha. Mert nem is akartad. Törődtél is te vele. És most gondolom le fogsz lőni. Lelősz, mint egy utolsó bűnözőt. Pedig azt se tudod, miért bízták rád ezt. Hát szögezzük le előre, és kerüljük el a fölösleges köröket.
- Én nem félek tőled. - igyekeztem gyorsan kijelenteni - Elmúlt már az, hogy én félnék. De akkor legalább csináld gyorsan. Jó?
Haha. Elpirult. Mint egy kiskölyök. Egy kisfiú. Vagy mégse? Mert most meg már tiszta fehér. Mint a fal. Ha megdörzsölném az ajkát, a lányosan finom szájszegletét, akkor lehet, hogy krétaporos lenne az ujjam, mert elporladna az érintésemtől. ...Ha emlékeznél, hogy pedig a számmal is értem már hozzá.
- Miről beszélsz...? - próbált hülyének nézni, csörrent a pisztolycső, ahogy hozzáütődött divatos övének láncához. Jaj de drága vagy. Még most is hülyének nézel. Mibe kerülne neked, hogy erre a pár percre felnőttként kezelj? Mert sokba nem. Hirtelen mozdulattal felé nyúlok, ő megrezzen, elkapom a könyökén az inget, pár pillanatos néma dulakodás után kicsúszik a kezéből a fegyver.
Mennyire izzadhatott már a tenyered, és nagy csörrenéssel leesik a kőre. Az én lábam elé. Most úgy néz rám, mint a gyermek, aki rossz fát tett a tűzre. Pánikfélelemben mered a fegyverre, majd rám, majd megint a fegyverre.
Drága.
Attól félsz, hogy felveszem? Hogy felveszem és lelőlek, igaz? Igaz, hogy attól félsz? Most megtehetném. Ott áll velem szemben, megbénulva a félelemtől. Riadtan néz rám. Én mgaamnál vagyok. Felkaphatnám a pisztolyt, és lelőnélek.
Ugye tudod?Tudja, olvasom ki a szeméből, tudja, tudja, tudja. Sóhajtok
Hát rosszul tudod. Soha az életben nem tudnálak bántani. Lassan lehajolok, hogy felvegyem, abban a pillanatban magához tér, mint egy párduc. Úgy ugrik rá a kezemre, annyira erősen megcsap, hogy érzem, ahogy a ravasz felsérti elkényeztetet ujjbegyem puha húsát. De most legalább fogod a kezem. Szánalmas féreg vagy, de fogod a kezem.
Hát ne fogd. Mert akkor elbőgöm magam. Ezt az örömet pedig nem szerzem meg.
- Ha elengednél, túllehetnénk rajta - nem sikerül olyan higgadtan, mint akartam. Remeg a hangom.
/2007. 11. 20/
Valaki látta, hogy bántottalak, hogy bántottál...
- Világért sem akarlak feltartóztatni - szóltam rá hűvösen - ..ha menned kell.
Megremegett a szája, és láttam, ahogy a tenyerébe igazítja a háta mögött a pisztoly agyát.
- Nem lennék a terhedre. - felelte gúnyosan. De nem mozdult. Annyira ostoba. Azt hiszi, nem látom...? Izzad a keze. Biztosan sosem fogott még pisztolyt. Hiába férfi. Hanyagul a falnak támaszkodtam, és igyekeztem a lehető legmegvetőbben végigmérni. Hát ez vagy te. Mindent elfelejtettél. Azt is elfelejtetted, hogy én voltam az, aki megtörte szelid szádnak erőszakolt szigorát. Próbált a szemembe nézni, sötét szeme zavaros volt, tompán hunyorgott benne az őrület.
- Félsz. - biggyesztettem le a számat. Ő idegesen összerándult.
- Ezt miből gondolod? - fröcsögte vicsorogva. - Miért kéne nekem félnem pont TŐLED?
A TŐLED szót megnyomta. Igyekezett beleadni minden fölényét. De hiába. Rég nem vagy te már felnőtt a számomra. Látnád magad, hogyan zsugorodsz visza a szememben ártalmatlan kisfiúvá. Te lennél a felnőtt? Akire felnéznem kéne? ...Elcseszted már rég. Pedig mennyire imádtalak én, te voltál a Nap, a Hold, a Csillagok, minden lélegzetem Te voltál, de ezt nem láttad soha. Mert nem is akartad. Törődtél is te vele. És most gondolom le fogsz lőni. Lelősz, mint egy utolsó bűnözőt. Pedig azt se tudod, miért bízták rád ezt. Hát szögezzük le előre, és kerüljük el a fölösleges köröket.
- Én nem félek tőled. - igyekeztem gyorsan kijelenteni - Elmúlt már az, hogy én félnék. De akkor legalább csináld gyorsan. Jó?
Haha. Elpirult. Mint egy kiskölyök. Egy kisfiú. Vagy mégse? Mert most meg már tiszta fehér. Mint a fal. Ha megdörzsölném az ajkát, a lányosan finom szájszegletét, akkor lehet, hogy krétaporos lenne az ujjam, mert elporladna az érintésemtől. ...Ha emlékeznél, hogy pedig a számmal is értem már hozzá.
- Miről beszélsz...? - próbált hülyének nézni, csörrent a pisztolycső, ahogy hozzáütődött divatos övének láncához. Jaj de drága vagy. Még most is hülyének nézel. Mibe kerülne neked, hogy erre a pár percre felnőttként kezelj? Mert sokba nem. Hirtelen mozdulattal felé nyúlok, ő megrezzen, elkapom a könyökén az inget, pár pillanatos néma dulakodás után kicsúszik a kezéből a fegyver.
Mennyire izzadhatott már a tenyered, és nagy csörrenéssel leesik a kőre. Az én lábam elé. Most úgy néz rám, mint a gyermek, aki rossz fát tett a tűzre. Pánikfélelemben mered a fegyverre, majd rám, majd megint a fegyverre.
Drága.
Attól félsz, hogy felveszem? Hogy felveszem és lelőlek, igaz? Igaz, hogy attól félsz? Most megtehetném. Ott áll velem szemben, megbénulva a félelemtől. Riadtan néz rám. Én mgaamnál vagyok. Felkaphatnám a pisztolyt, és lelőnélek.
Ugye tudod?Tudja, olvasom ki a szeméből, tudja, tudja, tudja. Sóhajtok
Hát rosszul tudod. Soha az életben nem tudnálak bántani. Lassan lehajolok, hogy felvegyem, abban a pillanatban magához tér, mint egy párduc. Úgy ugrik rá a kezemre, annyira erősen megcsap, hogy érzem, ahogy a ravasz felsérti elkényeztetet ujjbegyem puha húsát. De most legalább fogod a kezem. Szánalmas féreg vagy, de fogod a kezem.
Hát ne fogd. Mert akkor elbőgöm magam. Ezt az örömet pedig nem szerzem meg.
- Ha elengednél, túllehetnénk rajta - nem sikerül olyan higgadtan, mint akartam. Remeg a hangom.
/2007. 11. 20/
Micsel Rumli
Keletkezés: Micsel Rumli karaktere nagyot nőtt a szememben, mióta kedves példaképem megkapta a szerepet. Gondoltam, érdekes lenne írni róla. Ennyit sikerült csak...
Micsel Rumli
˝..Micsel Rumli gúnyosan nevet az ilyen ostobaságokon, mint a korlátlot ember által kiagyalt ˝Macskanő˝és társai, ő köszöni szépen, jól van. Ő bizony délig lustálkodik, hivatalosan fönn a padláson a vackán, gyakorlatilag azonban akárhol, ahol éppen a kedve tartja, hiszen nemcsak a macskahölgyek képtelenek ellenállni neki, de az egyetemista kétlábú sem, akinél átmenetileg épp kiválasztotta a lakását. Meg kell hagyni, ő oda is figyel erre. Tömött, tigriscsíkos, selymes bundáján ragyog a napfény, smaragdzöld szeme ravaszul villog, vörhenyes farkincájáa pedig önálló élőlényként tekereg utána - ez éppen elég.Nagy gonddal mosakszik, szőre minden négyzetcentiméterét tisztára simítja, rózsaszín nyelve addig szorgalmasan jár a mancsán. Mikor ez kész, jöhet a reggeli, igaz, hivatalosan csak némi tejecskével kell beérnie, de ezzel úgysem lakik jól. Megrázza magát, nyújtózkodik, hosszan, körmével végigkarmolássza a padlót, majd vadászni indul. Bejárja a bérházak pincéit, az egerek és patkányok visítva menekülnek...˝
/2007. 11.29/
Micsel Rumli
˝..Micsel Rumli gúnyosan nevet az ilyen ostobaságokon, mint a korlátlot ember által kiagyalt ˝Macskanő˝és társai, ő köszöni szépen, jól van. Ő bizony délig lustálkodik, hivatalosan fönn a padláson a vackán, gyakorlatilag azonban akárhol, ahol éppen a kedve tartja, hiszen nemcsak a macskahölgyek képtelenek ellenállni neki, de az egyetemista kétlábú sem, akinél átmenetileg épp kiválasztotta a lakását. Meg kell hagyni, ő oda is figyel erre. Tömött, tigriscsíkos, selymes bundáján ragyog a napfény, smaragdzöld szeme ravaszul villog, vörhenyes farkincájáa pedig önálló élőlényként tekereg utána - ez éppen elég.Nagy gonddal mosakszik, szőre minden négyzetcentiméterét tisztára simítja, rózsaszín nyelve addig szorgalmasan jár a mancsán. Mikor ez kész, jöhet a reggeli, igaz, hivatalosan csak némi tejecskével kell beérnie, de ezzel úgysem lakik jól. Megrázza magát, nyújtózkodik, hosszan, körmével végigkarmolássza a padlót, majd vadászni indul. Bejárja a bérházak pincéit, az egerek és patkányok visítva menekülnek...˝
/2007. 11.29/
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
